Annyira jellemző, hogy az Országúti bosszú kapcsán mindenki azon ájuldozik, hogy Robert Pattinson végre valahára említésre méltó színészi játékra volt képes, ugyanakkor Guy Pearce-től mindenki természetesnek veszi a zseniálisan jó alakítást, megint nem neki jutott a fény és a csillogás, hanem a kollégájának. És ez már felháborítóan régen így van, olyan művészi munkát tesz le mindig az asztalra, amelyről agyonsztárolt közepes tehetségek csak álmodhatnak, mégsem sikerült felkapaszkodnia az A-listára. Arról nem is beszélve, hogy manapság már csak az nem kap Oscar-díjat, aki nem akar, őt pedig még csak nem jelölték. Egyetlen nyomorult Emmy-díjra érdemesítette a szakma, ez minden. Szégyen...

Guy Edward Pearce Angliában született, Ely-ben. 3 éves korában édesapja munkája miatt Ausztráliába költözött a család. A papa pilóta volt és 5 éves volt a kisfiú, amikor bevetés közben életét vesztette. Édesanyja egyedül nevelte fel őt és nővérét, Tracyt. Nem igazán remekelt a suliban, viszont volt tehetsége a művészethez és a zenéhez. Amatőr testépítő volt, színházi színészként dolgozott. Akkor változott meg teljesen az élete, amikor nagyon fiatalon szerepet kapott egy ausztrál tévésorozatban, a Szomszédokban. 

Első komolyabb filmszerepét az 1991-es Vadászatban játszotta, az első igazi filmsiker, amelyben szerepelt, az 1994-es Priscilla, a sivatag királynője volt. Nem hétköznapi alkotásról van szó, Hugo Weaving zseniális benne, és persze Guy Pearce játékára sem lehet panasz, aki még nem látta, sürgősen pótolja! De ez a film sem hozta meg neki az igazi áttörést, továbbra is maradt a tévénél, illetve a felejthető moziknál. Aztán 1997-ben jött a Szigorúan bizalmas, ami elindította Russell Crowe hollywoodi karrierjét, Oscart kapott érte Kim Basinger (máig nem értem mire fel, de ez most már teljesen mindegy), Kevin Spacey kiváló volt, mint mindig, egyedül csak Guy Pearce nem profitált igazán a film megérdemelt sikeréből. 

Tévésorozat, említésre sem méltó filmek szakmányban, csak nem akart elindulni az a fránya karrier. Azért lassan, de biztosan lépkedett felfelé azon a bizonyos szamárlétrán, 2000-ben már Tommy Lee Jones-szal és Samuel L. Jackson-nal játszhatott A bevetés szabályaiban. Még ugyanebben az évben megkapta a főszerepet Christopher Nolan egyedülállóan zseniális filmjében, a Mementóban. Ebben az alkotásban benne van mindaz, amiért a rendező manapság a legkeresettebb és legkedveltebb a szakmában: stílus, fordulatos történet, kiváló forgatókönyv, lenyűgöző képi világ. Nem vagyok beájulós típus, de ez a film máig hatalmas kedvencem, emlékszem, hogy amikor először láttam, sokáig nem tértem magamhoz, akkor jegyeztem meg a rendező és a főszereplő nevét. Nem csak én természetesen, hiszen Nolan előtt ezzel megnyílt Hollywood kapuja, Guy Pearce is több szereplehetőséget kapott, de A-listás sztár soha nem lett belőle. Ennek legfőbb oka minden bizonnyal az, hogy nem vonzza a dicsfény, teljesen visszavonult életet él, gyermekkori szerelmét vette feleségül 1997-ben, aki pszichológusként tevékenykedik.

2002-ben újra filmre vitték Alexandre Dumas Monte Christo grófja című könyvét, amelynek nagy rajongója vagyok, így kiemelt figyelemmel vártam annak idején a bemutatót. Csalódnom kellett sajnos, habár nagy hibája nem volt az alkotásnak, viszont hiányzott belőle az a bizonyos plusz, amely miatt emlékezetes maradhatott volna, méltán veszett a feledés homályába. Guy Pearce természetesen kiváló volt Fernand Mondego szerepében, Jim Caviezel azonban sajnos nem volt elég karizmatikus a főszerepben (legalábbis szerintem nem), így a film nem hagyott bennem túlságosan mély nyomot, kár érte.

Egy újabb híres regény, egy újabb nem túl jól sikerült filmadaptáció következett. Az időgép H.G. Wells műve alapján készült, vannak nagyon szép pillanatai, de nagyon messze van a katartikus élménytől. Guy Pearce alakítása miatt mindenképpen érdemes egyszer megnézni, de sajnos ő sem tudta megmenteni a filmet a középszertől. 

Újabb felejthető filmek következtek, még Jean-Jacques Annaud szép, de sajnos eléggé üres filmje, A két testvér sem aratott igazi sikert. Már éppen kezdett volna veszélybe kerülni a karrier, amikor 2005-ben az ausztrálok bebizonyították, hogy a western még közel sem halott, Az ajánlat nagyot szólt, méltán, hiszen kiváló filmről van szó. Nem lacafacáznak sokat az alkotók, mindjárt az elején kiderül, hogy ez bizony nem matiné, hanem kőkemény western, a romantikát felejtsük el, az ausztrál sivatag még a legendás vadnyugatnál is macsóbb vidék. Nem kaptak agybajt a színészek a szövegtanulástól, itt inkább a képek, a tekintetek, a fények, az árnyékok beszélnek. Brutálisan egyszerű, nyersen sokat mondó alkotás a testvéri szeretetről, az erkölcsről, a bűnről, az emberi természetről, a szerelemről, vagyis körülbelül mindenről, ami fontos az életben. Nem könnyű film, nézni sem jó, mégsem ereszt a történet, a zárókép pedig katartikus.

Ezután ismét közepes filmek jöttek, a színészi játékkal természetesen soha nem gond, de ez sajnos nem elég ahhoz, hogy egy alkotás sikeres legyen. A 2006-os Hullócsillag is feledésbe merült, pedig Guy zseniális volt Andy Warhol szerepében, Houdini alakját is hitelesen idézte meg a 2007-es Houdini, a halál mágusa című alkotásban, kár, hogy a film harmatgyengére sikeredett, alig vártam, hogy vége legyen. 

A 2008-as Az áruló nem volt rossz, de igazán jó sem, A bombák földjében csak cameózott a kiváló színész, Az esti meséket gondolom a pénz miatt vállalta, nem a művészi kihívásért. A 2009-es Az út minőségi alkotás, de valamiért nem találta meg igazán az utat a nézők szívéig, A film a majdnem teljesen kilátástalan hangulatot szürke képekkel, csak néha felcsendülő, melankolikus zenékkel és a konkrét vérengzés nélkül is csontig hatolóan kegyetlen képsorokkal fűszerezte, amelyeknél jobb hangulati elemeket aligha találhattak volna egy hasonló poszt – apokaliptikus művel kapcsolatban. Az út – csakúgy mint a regény – ugyanakkor nem csak a mindennapi rutinná vált embertelenséggel foglalkozik részletesen, hanem megpróbálja azt is boncolgatni, hogy egy erkölcsös, emberséggel teli embernek mennyi esélye van túlélni a valóban állativá fajult mindennapokban.

A 2010-es Animal Kingdom-ban is szerepelt, majd VIII. Edward angol királyt formálta meg A király beszéde című filmben, amely meghozta az Oscart Colin Firth-nek, de szinte már szokás szerint nagyon kevés szó esett Guy Pearce különlegesen érzékeny szerepformálásáról, már megint nem az övé lett a dicsőség. 

A Mildred Pierce című tévésorozatnak köszönhetően végre hozzávágtak egy Emmy-díjat (holott már sok évvel azelőtt, a Mementóért kijárt volna az Oscar), néhány újabb felejthető alkotás után következett a Fékezhetetlen, az utóbbi idők toronymagasan legjobb gengszterfilmje, amelyben Guy Pearce szokása szerint zseniális volt, és ez szokás szerint a kutyát sem érdekelt, és megint nem jelölték semmilyen díjra. Bár én inkább kamara-gengszterfilmnek nevezném, hiszen egy faluban játszódik, nem túl sok szereplővel. Nem nagymenők a főszereplők, hanem egyszerű vidéki szeszcsempészek, akiknek meggyűlik a bajuk a korrupt bűnüldöző szervekkel. A film egyszerűen úgy jó, ahogy van (mínusz Shia LeBoeuf): tökéletesen bemutatja a szeszcsempészet korának kevésbé romantikus oldalát: korrupt rendőrök, brutális leszámolások, a maffia hétköznapi valósága. Ugyanakkor a film alapvetően a testvéri szeretetről szól: a fiúk keveset beszélnek, de ha kell, szó szerint ölnek egymásért. Teljes mértékben leköti a figyelmet a történet, az utolsó percig lehet szurkolni a fiúknak. A film végén a végső leszámolás nagyon emlékezetesre sikerült, pedig nem dollármilliókból készült...

Nálam jobban szerintem senki sem utálja Ridley Scott 2012-ben készült Prometheus-át, nagy siker volt, de én nem tudtam értékelni, szerintem harmatgyenge és unalmas, még a kedvenc színészeim közé tartozó Guy Pearce és Michael Fassbender miatt sem tudom rávenni magam az újrázásra. A Kísértés is csendben elfelejtődött, szerencsére 2013 legnagyobb filmsikerében, a Vasember 3-ban Guy Pearce alakította a rosszfiút ismét kiválóan, egy hajszálon múlt, hogy nem játszotta le Robert Downey Jr.-t a vászonról, de ez megint nem hatott meg senkit, a főszereplő vitte el a show-t. Idén az Országúti bosszú viszonylag nagy figyelmet kapott, de már megint nem Guy Pearce miatt. Folyamatosan forgat, ezért nem kell hiányolnunk kiváló játékát a közeljövőben sem a moziból, de tényleg csak remélni lehet, hogy egyszer át tudja törni azt a láthatatlan falat, amely után elfoglalhatja méltó helyét a filmvilág krémjében.

Nem belőle él a bulvársajtó, nincsenek botrányai, a színészet mellett komolyan foglalkozik a zenével is. Csendben és fegyelmezetten végzi a munkáját, hozza a tőle elvárható szintet, sokszor volt a világhír kapujában, de az igazi áttörés valamiért soha nem sikerült. Elismert színész, de nem sztár, ami talán nem is baj, mert így legalább továbbra is minőségi filmekben játszhat (na persze a kötelező középszer mint mindenkinél, nála is előfordul), minőségi szerepeket. Egyszer pedig majd csak észreveszi az Akadémia, hogy ideje lenne honorálni a tehetségét...