Utóélet (2014)
2014. szeptember 12. írta: danialves

Utóélet (2014)

utoelet-01.jpgÉn magam is meglepődtem, hogy a Fehér isten nem vette el a kedvem örökre, de legalábbis huzamosabb időre attól, hogy magyar filmeket nézzek. Sőt, kifejezetten vártam (és várom) az ősszel érkező magyar alkotásokat, amelyek sorát az Utóélet nyitotta. Méghozzá igencsak reménykeltő módon.

Tulipán Mózes (Kristóf Márton) a pszichiátriáról indul haza családjához. Lelkész édesapja (Gálffi László) mindent megtenne azért, hogy fiát újra egyenesbe hozza, Mózes azonban szemmel láthatólag szenved az apai irányítás alatt. Éppen ezért elsőre megkönnyebbül, amikor édesapja egy szívrohamban életét veszti, csak hogy utána rémülten vegye észre azt, hogy a szelleme mindenhová követni kezdi. Amennyire zavarja ez a fiút, annyira szeretne segíteni apjának megnyugvást találni, viszont leginkább arra kell rájönnie, hogy ezt hogyan teheti meg.

utóélet.jpgZomborácz Virág debütáló alkotása főhőséhez hasonlóan kissé bizonytalanul, óvatosan mozog, sok esetben pedig egészen rezignált hatást kelt. Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen tapasztalok film kapcsán, de sokszor még a legmozgalmasabb események is mintha éppen csak beszűrődnének a vászonra, annyira nehezen érzékelhetők. Akár vehetjük úgy is, hogy tulajdonképpen a mű zseniálisan ragadta meg a főszereplő hangulatát, de bennem ez legalább ugyanannyira keltett egy furcsa érzést is. Ugyanakkor szép lassan elkezd működni a film, amely nagy szavak és momentumok helyett egészen apró lépésekkel építi fel üzenetét (amely szintén nem a legnagyobb vagy a legütősebb), és a sok döcögés, bizonytalankodás előbb-utóbb valami egészen maradandó bájt kezd kölcsönözni a történetnek. 

A legnagyobb döccenéseket a produkció menetében egyébként számomra a környezet és a mellékszereplők okozták. Egyrészt Zomborácz sem tud elszakadni attól, hogy a magyar valóságot kihalt zsákfalvak, szocreál épületek és az ezekben lézengő lecsúszott, céltalan senkik összességeként ábrázolja (még van a filmben egy Üvegtigris-jellegű útszéli büfé is). Ebből fakad ugyan egy ismerős fanyar humor, de még a legviccesebb jelenetek alatt is úgy éreztem, ennél eredetibb megoldások is elfértek volna itt. A mellékszereplők is sokszor magukon hordozzák a fenti jegyeket, de náluk az zavart jobban, hogy sokan csak egy fél történetet kaptak.

De az az igazán furcsa ebben a műben, hogy mindez hiába nem mindig elég kellemes, elég lenyűgöző vagy elég szórakoztató, közben egy egészen konzisztens és megragadó atmoszférát tud létrehozni. Elsősorban tehát hangulatfilmnek mondanám az Utóéletet, amely akkor működik igazán jól, ha nem várjuk el tőle az élményt, hanem inkább mi magunk próbáljuk meg átélni. És még ha (hozzám hasonlóan) ez nem is sikerül teljesen, valamilyen szinten még így is meg tud érinteni.

8,5/10

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr296690775

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása