A film, aminek meg kellett volna nyernie az Arany Pálmát, de legalábbis a Zsűri Különdíját. Lehet, hogy mindenki politikai díjnak tartotta volna, és nem is lett volna túl nagy tévedés ezt gondolni. A film gyakorlatilag olyan, mint egy öngyilkos merénylő, aki igyekszik végezni Putyinnal. Valószínű, hogy lelövik, mielőtt odaér, de akkor is, mielőtt megdöglene, megnyomja a gombot, hogy legalább ami lehet, felrobbanjon. Mégis megérdemelte volna a díjat (legalább a másodikat), mert a The Wonders és a Winter Sleep köldökbámuló (khm, bocs, érzékeny) és kellemetlen dögunalmával szemben a Leviathan egy zsigeri, kegyetlen vízió, emellett kibaszott bátor film, ami semmitől és senkitől nem retten meg. Amellett, hogy a legkevésbé sem finomkodik a Putyin rendszer kritikájával (az irodában Putyin képe lóg a falon a korrup, mocsadék polgármester feje fölött), nem csak a kortárs rendszer kritikáját nyújtja, hanem az egész oroszságét, az egész történelemét, hosszútávon az egész kelet-európai létezését (és igen, több olyan szituáció van a filmben, amivel Magyarországon is rendszeresen összefutunk és nagyjából úgy reagálunk, ahogy a fim szereplői).

A Leviathan hasonló a Coen-testvérek Egy komoly ember című filmjéhez, amennyiben mindkettő a bibliai Jób történet parafrázisa, csak míg a Coen testvérek személyes mitológiájukat járják körbe (természetesen kiválóan), addig a Leviathan az átlagos orosz létet írja le jóbi történetként. Mert kezdődik az egész azzal, hogy van egy kis falu valahol Észak-Oroszországban, a tenger mellett. Él ott egy átlagos polgár, asszonnyal és gyerekkel. A helyi polgármester, mivel szeretne luxusházat építeni az átlagos polgár háza helyén, egyszerűen elveszi a polgártól a területet: a város építési céllal kisajátítja, és alig fizet kárpótlást. A polgár ebbe nem nyugszik bele, és egykori katonatársát hívja segítségül, aki most már jól menő ügyvéd. De vajon elég jól menő ahhoz, hogy szembeszálljon a korrupcióval, ami az egész várost átszövi? Nem lövök le poént azzal, ha elmondom: egyáltalán nem. Ugyanakkor ez a kiinduló konfliktus el is tűnik a filmből nagyjából egy óra után, a játékidő pedig két és fél óra. A Leviathan nem rendelkezik hagyományos értelemben vett történettel (amellett, hogy világosan követhető, mi miért történik benne), ugyanúgy szétcsúszik, mint ahogy a szereplők céljai és vágyai, csak egy biztos benne: mikor a dolgok véget érnek, minden szereplőnek rosszabb lesz. Nem csak azért, mert a világ szar, hanem mert szar emberekké váltak benne. Ezért is isznak annyit. Konkrétan a filmben annyi vodkát vedelnek, hogy a közönség már nevetett rajta. Elkeserítő a kép, amit a mozi fest az életről, de a film mégsem kesergő, és nem csak szenvedéstörténet, hanem több réteget összeolvasztó, egyszerre intellektuális és zsigeri alkotás. Ezzel a Leviathan rögtön kiemelkedik az átlag fesztiválfilmek sorából, de van még egy eleme, mely megkülönbözteti kortársaitól.

Jellemző a kortárs művészfilmre, hogy a rendezők megszűntek filmesként gondolkodni, mindenki doku-drámát csinál (amikor rángatod a kézikamerát, mint a hülye, meg percekig mutatod a szereplő tarkóját, ahogy az megy a plázában leértékelt bugyit válogatni) vagy klasszicizáló mozit (főleg, ha a film a 19. században vagy azelőtt játszódik), ahol a kamera nem mozdul, minden beállítás valami festményt idéz, mert jajj, de intelligens és kultúr a rendező. A Leviathan ezzel szemben mozi. Masszív, szélesvásznú képek, gyönyörű kompozíciók, szuper fényelés (kicsit zavar, hogy ezt meg kell jegyeznem, de a művészfilmekre – és egyébként a magyar filmekre is- jellemző egyfajta tompaság, melynek itt nyoma sincs), elegáns daruzások és fahrtolások. Így kell kinéznie egy mozifilmnek. Ehhez persze a filmhez írt, nagyzenekarra hangszerelt score is dukál. Mert amellett, hogy szerintem a Leviathan baromira erős dráma, ami fontos dolgokról beszél és amit mindenkinek látnia kellene (még ha nem is fog neki tetszeni, mert hosszú, lassú és unalmas mondjuk a Godzillához képest), szembemegy azzal a tendenciával, hogy a modern művészfilm úgy néz ki, mint egy mosatlan zokni. A film igenis nézzen ki filmnek, azért van a sín, hogy rátegyék a kamerát és mozgassák, azért van a jó ég tudja hányféle lencse, hogy az adott beállítás a legfaszábban nézzen ki. Azt nem tudom elhinni, hogy manapság minden rendező abban találja meg a saját szerzői, egyéni stílusát, hogy ugyanabban a lószar kézikamerás stílusban forgatja le a filmeket. Nem csoda, hogy haldoklik a művészmozi. Nem mond semmit senkinek, és azt sem izgalmasan.

Éppen ezért kellett volna a Leviathannak nyernie az Arany Pálmát.

9/10