Új Bondhoz új stílus jár. Sean Connery megunta a szerepet, ami híressé tette, semmi pénzzel nem lehetett rávenni arra, hogy még egy filmet leforgasson, ezért új főszereplő után kellett nézni. Nem tartott túl sokáig a keresgélés, hiszen már a Dr. No idején komolyan felmerült a neve egy akkor még ismeretlen angol színésznek, azonban végül Connery kapta a szerepet. De most eljött az ideje Roger Moore-nak, aki akkor már sztárnak számított az Angyal című tévésorozatnak köszönhetően. Sima ügynek tűnt, hogy jó filmet várt mindenki, hiszen Moore jó választásnak tűnt, a rendezést pedig arra a Guy Hamiltonra bízták, aki a Goldfinger-rel már bebizonyította, hogy tud ő jó Bond-filmet rendezni. És kiderült, hogy mindez kevés, a Lazenby-féle fiaskótól eltekintve ez a film lett az eddig leggyengébb darabja a sorozatnak.
Három ügynököt ölnek meg gyors egymásutánban, ezért "M" (Bernard Lee) és Miss Moneypenny (Lois Maxwell) nem érnek rá a hivatalos útra, reggel, otthonában keresik fel Bondot (Roger Moore) - aki természetesen nincs egyedül ilyen korai órán -, és a csevejt követően már indul is kedvenc titkosügynökünk New Orleans-ba, majd némi harlemi kitérő után az egzotikus San Monique szigetére érkezik, ahol nyakig merül a voodoo-ba, miközben a titokzatos Kananga (Yaphet Kotto) sötét üzelmeit próbálja leleplezni, természetesen a kötelező bájos hölgy segítségével, aki jelen esetben egy jósnő, Passziánsz (Jane Seymour), aki azonban csak addig rendelkezik különleges képességeivel, amíg megőrzi ártatlanságát. James Bond mellett ez a lehetetlen kategória, így jó nagy bajba kerülnek mindketten...
Már a film elején nyilvánvaló, hogy stílusváltás tanúi vagyunk. A szokásos, látványos akciódús kezdés elmarad, egy dögunalmas ENSZ ülésen kezdünk (muszáj megemlítenem, hogy éppen a magyar küldött tart beszédet!), Bond is eléggé átlagos tud lenni a saját otthonában kávéfőzés közben. Lassan indulnak be az események, látványban nincs hiány, de attól a történet még végül üres marad. Ennek legfőbb oka, hogy nem sikerült egy igazán jó főgonoszt írni, hiszen egy szimpla kábítószer birodalmat akar kiépíteni Kananga, semmi világuralom, semmi olyan tét, ami miatt a be kellett volna vetni a világ legjobb titkos ügynökét.
James Bond igazi vonzereje mindig az exkluzivitása volt, a legjobb italok, a legjobb autók, a legjobb kütyük és természetesen a legjobb nők között tölti nem éppen eseménytelen playboy életét, és még természetesebben mindig megmenti a világot a végső pusztulástól. Ebből a filmből fájdalmasan hiányzik az alapvonás, ezért csalódott a néző: egy jó közepes kalandfilmet kap, amelynek bárki lehetne a főszereplője, hol maradt az igazi feeling, amiért hosszú tömött sorokban zarándokolnak a nézők már évtizedek óta a moziba? Hiába az egzotikus helyszín, hiába Roger Moore sármja, ez bizony egy harmatgyenge Bond-film.
A forgatókönyv nem sikeredett túl fényesre, a karakterek felszínesek lettek, Bondról semmi újat nem tudunk meg, kliséhalmaz lett a köbön. Nem vagyunk híján látványos akciójeleneteknek, azonban ettől még unalmas marad a film. Egyetlen maradandó pillanatot sem tudok felidézni belőle, kizárólag a zene maradandó (nem véletlenül jelölték Paul McCartney-t Oscar-díjra érte). Pedig az operatőri munka kiváló, a vágás már nem annyira. Roger Moore-ra szabták Bondot, ami önmagában még nem gond, de közben elveszett a franchaise sava-borsa.
Roger Moore tökéletes választás volt Bond szerepére, nem az ő hibája, hogy nem sikerült túl jól a film. Hiányzik belőle Connery nyersessége, ugyanakkor a karizmája is, a tökéletes angol úriember megtestesítője, ez persze nem tartja vissza attól, hogy leszámoljon a főgonosszal. Sajnos rajta kívül mindenki feledhető alakítást nyújtott ebben a filmben, Yaphet Kotto nem volt méltó ellenfél. Jane Seymour szép volt, de semmi több, szokás szerint Bernad Lee játéka volt a legkiemelkedőbb.
Guy Hamilton nem kicsit okozott csalódást rendezőként. Azért is érthetetlen, hogy miért sikerült ilyen érdektelenre ez a film, mert ha valakinek, akkor a Goldfinger rendezőjének tudnia kellett volna, milyen az igazi James Bond mozi. A jelenetek gyengék, a párbeszédek súlytalanok és érdektelenek, a színészvezetés finoman szólva is közepes.
Teljesen érdektelenre sikerült az első Roger Moore főszereplésével készült Bond film, innen már csak felfelé vezethetett az út.
6/10
