A marslakók támadása máig utánozhatatlan hatást ért el 1938-ban: H.G. Wells művéből Orson Welles olyan kiváló rádiós feldolgozást készített, hogy a hallgatók azt hitték, hogy tényleg megtámadták a Földet az űrlények és kitört a pánik. Steven Spielberget is megihlette a könyv, de nem aratott igazi sikert az annak alapján készült rendezése. Érdekesség, hogy 1953-ban a magyar származású George Pal is filmvászonra álmodta a történetet (akárcsak Wells másik híres művét, Az időgépet). Tudom, hogy eretnekség, de én Roland Emmerich A függetlenség napja című filmjét is a feldolgozások közé sorolnám (habár csak érintőleges a kapcsolat, de azért szerintem a klasszikus mű ihlette meg a rendezőt alapvetően).
A könyvet sajnos nem olvastam - már régen tervezem, de még mindig halogatom, mivel a sci-fi nem a kedvenc műfajom -, de a történet mindig is érdekelt, és musicalfüggő is vagyok, ezért nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy az Uránia moziban levetítik a klasszikus mű musical-változatát, amelyet a 2012-es londoni előadáson rögzítettek. A "színház a moziban" nagyon jó kombináció, a műfajok keverése sok pluszt tud adni a nézőnek. Nos, valóban kivételes előadást láthattam, de a katarzis sajnos elmaradt.
Egy tudós meteorok közeledésének gondolja az égi jelenséget, ami a Föld felé közelít. Nem egészen, ezek bizony a marslakók, akik közel sem békés és barátságos szándékkal érkeztek gyönyörű planétánkra, hanem nemes egyszerűséggel el akarják foglalni azt. Egy újságíró (Liam Neeson) szemszögéből nézve követhetjük végig, hogyan igázzák le a Földet a nem túl vonzó idegenek három lábú harci gépeikkel. Totális a győzelem, az emberek vereséget szenvedtek, mindent benő a marsi növény, a vörösfű. De van valami, ami a marslakókat is legyőzi...
Hihetetlen technikát alkalmaz az előadás, ebből csak egy momentum, hogy a főszereplő. Liam Neeson holografikus kivetítésként jelenik csak meg a színpadon, de annyira élethűen, hogy csak a végén tűnik fel ez a tény a nézőnek. Természetesen kapunk szörnyen ijesztő harci gépet, a zene, a fényhatások és a színészi játék olyan szimbiózisa valósul meg a színpadon, ami valóban egyedülálló. Azonban mindezzel együtt nem tudja mindvégig fenntartani a figyelmet az előadás, többször ellaposodik a történet, ezért sajnos összességében eléggé üres marad a fantasztikus látvánnyal bíró feldolgozás.
A musical műfaja sokkal nehezebb, mint sokan gondolják, csak akkor tud igazán működni az előadás, ha a zene, a mozgás, a szöveg és a színészi játék tökélesen harmonizál. Nos, a zenével semmi probléma sincs, azonban az előadás technika - központúsága miatt a mozgás csak korlátozott, ami még nem lenne probléma, de a szöveg és a színészi játék terén akadnak hiányosságok. A látványra helyezték a hangsúlyt, azonban ennek a dramaturgia látta a kárát, nem sikerült igazán ütős tartalmat társítani a fantasztikus képekhez, így a kívánt érzelmi hatást sem sikerült tökéletesen elérni, megmarad a hiányérzet a nézőben.
A legnagyobb probléma az, hogy megmarad a felszínen a darab, csak egy-két énekszámnál sikerül szívet-lelket rázóan rávilágítani azokra a komoly filozófiai kérdésekre, amelyet H.G. Wells feszeget: valóban védtelen az emberiség egy földönkívüli támadás ellen? újraépíthető a civilizáció? mire elég a hit ereje? van annyi belső erő az emberben, hogy kilátástalan helyzetből újra tudja építeni a világát? stb, stb. A darab ritmusát sem sikerült túl jól eltalálni, ezért szégyenszemre alig várjuk egy-két jelenetnél, hogy vége legyen, egy idő után fárasztja a szemet a látvány, egyre jobban hiányzik a belső tartalom. Kár, kicsit jobb forgatókönyvvel valóban zseniális lehetett volna a feldolgozás.
A színészi játék felemás, Liam Neeson természetesen lenyűgöző az újságíró virtuális alakjában (vajon miért fáraszt minket az utóbbi időben közepes akciófilmekkel, miért nem játszik inkább drámában a kiváló színész?), Ricky Wilson simán zseniális, Michael Falzon lenyűgöző, Kerry Ellis-nek gyönyörű hangja van. Az előadás írója, Jeff Wayne azonban elkövette az a hibát, hogy szerepel is a darabban, és csúnyán túljátssza a szerepét. A legnagyobb csalódás azonban Jason Donovan volt a számomra. Egyrészt rémisztően meg van öregedve (én máig a Kyle Minogue-gal közös számból emlékszem rá, sokkoló volt látni a mai külsejét), másrészt pedig rémesen közepes volt az alakítása, pedig nagyon jól megírt szerepet kapott, és a hangja sem felelt meg teljes egészében a követelményeknek.
Nick Morris egy fantasztikusan látványos, de eléggé üres előadást hozott össze. A színészvezetés közepes, a jelenetek jók, de nem mindig elég erősek. Sok maradandó pillanata van az előadásnak (amelynek jellemző módon a karmester volt a legkarizmatikusabb alakja Neeson mellett), de összességében sajnos nem sikerült remekművet alkotni.
Ezúttal nem sokat adott hozzá a film műfaja a színházi előadáshoz, nem sikerültek jól a vágások, élőben valószínűleg sokkal ütősebb lehetett az előadás, így azonban minden látványossága ellenére erősen matiné-feelingje lett ennek a jól induló, de lassan ellaposodó darabnak.
Lenyűgöző látványvilágú, de felszínes feldolgozás Liam Neeson jutalomjátékával, egyszer nézős darab.
7/10
