Villámkritikák - Blue Ruin (2014); A hasonmás (2014)
2014. május 02. írta: danialves

Villámkritikák - Blue Ruin (2014); A hasonmás (2014)

blue ruin.jpgBlue Ruin

A Blue Ruin tulajdonképpen egy klasszikus bosszúsztorit elevenít meg: a társadalom peremén élő Dwight szüleinek gyilkosát 20 év után szabadlábra helyezik, a férfi pedig elindul, hogy elégtételt vegyen, ami végül egy végeláthatatlan vendettasorozatba torkollik. Ugyanakkor a film mindent megtesz azért, hogy ezen keretek között is egyedi maradjon, így ha a nagy egész éppenséggel nem is különleges, bőven lehet olyan elemeket találni benne, amelyek ennek ellenére azok. Például, hogy egyáltalán nem igyekszik a forgatókönyv azon, hogy megkedveljük főhősünket (vehetjük úgy is, hogy az átlag hollywoodi alkotásokkal ellentétben itt nem próbálják kozmetikázni azt, hogy egy hidegvérű gyilkosról van szó), ami kicsit elvesz a történet hatásából. Az igazi baj viszont nem ez, hanem a borzasztóan üres játékidő. Értve ez alatt nem feltétlenül az eseménytelenséget (bár kétségkívül nem mozgalmas ez a másfél óra), hanem egyrészt azt, hogy főhősünk magányos merengése bármiféle beszédszerű megnyilvánulás nélkül nem tud sokat nyújtani. Egy regényben remek belső monológokkal lehetne ezt kipótolni főszereplőnk magányos utazását, a filmvásznon viszont alkalmatlan a tartalom átadására, hogy egy színész érzékletesen ugyan, de mégiscsak a semmibe néz nagyrészt. Másrészt pedig az összes fontosabb fordulatot egy deus ex machina löki működésbe, így lehetnek bármilyen érdekes Dwight motivációi vagy döntései, nem hangsúlyosak, mintha a forgatókönyv teljesen figyelmen kívül hagyná őket.  Jóféle független filmként tehát a Blue Ruin szállítja az elvárható egzotikusságot, a nagyságtól viszont messze van.

the-double.jpgA hasonmás / The Double

Richard Ayoade alkotása Dosztojevszkij műve nyomán egy kortalan történetet mesél el a jelentéktelenné és jellegtelenné válástól rettegő kisemberről. Rendezőnk a 70-es, 80-as éveket makulátlanul idéző díszletektől és kellékektől a groteszk hangulaton át egészen a bizarr zenéig mindent tökéletes rendez egy szerves egészbe, és rendel alá ennek a gondolatkörnek. Azonban hála az aprólékos és kreatív kidolgozásának (minden történeti, valamint vizuális téren), szájbarágásnak ettől még a gyanúja sem merülhet fel. Jesse Eisenberg pedig örvendjen bármekkora közutálatnak, itt vitathatatlanul remek a két különböző karakter ábrázolásában. De legyen bármennyire is kortalan az üzenet, összességében úgy érzem, ezt a témát a 80-as évek designjával együtt hagytuk magunk mögött. 30 éve még korszakalkotó lett volna hasonló dolgokról mesélni, de a nárcizmus és az önmegvalósítás korában éppen az a legutolsó félelmünk, amit Ayoade ábrázolni kíván. Így legyen műve bármennyire is szórakoztató és mesteri ebben, az igazi katarzis végül elmarad.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr156102678

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása