Az USA-ban készült háborús filmek általában két részre oszthatók: (jellemzően vietnami témájú) szívbemarkoló drámákra, megőrülő és széteső személyiségű főhősökkel, illetve tesztoszterontól duzzadó, egyszemélyes gyilkológépeket felvonultató patrióta akciómozikra. Azonban talán Ridley Scott klasszikusa az egyetlen (leszámítva nemrég bemutatott utódját, A túlélőt), amely a háború sokkoló hatását maximális fordulatszámon pörgő akcióval és mindvégig feszült hangulattal tudta kiegészíteni.

1993, Szomáliában az éhínség és a hadurak végeláthatatlan háborúja nemzetközi beavatkozást vált ki. Az ENSZ-katonák mellett egy amerikai hadtest is érkezik Mogadisuba, azonban kénytelenek tétlenül nézni, ahogy a helyiek egymást gyilkolják. Végül azonban cselekedniük kell, és egy egyszerűnek tűnő akció keretében megpróbálják elfogni Mohamed Aidid hadúr két legfontosabb segédjét. Azonban amikor az egész város több ezer szomáliai fegyveressel ellenük fordul, és két helikopterüket is lelövik, a fő kérdés az lesz, egyáltalán túlélik-e az akciót.

A film megvalósítása már önmagában is egy technikai bravúr, végignézve, hogy mekkora díszletekkel, mennyi színésszel és beállítással kell Ridley Scottnak dolgoznia. Azonban rendezőnk remekül gatyába rázta a filmet, és szerintem az már önmagában is erőn felüli teljesítmény, hogy a játékidő 90%-ában képesek vagyunk követni, hogy kivel, hol és éppen mi történik. (Még ha ehhez olyan történelmietlen megoldásokat is kellett alkalmaznia, hogy a katonák sisakjára ráírták a karakter nevét.) Persze az is lehet, hogy csak az elmúlt évek során lett egy kicsit könnyebb megkülönböztetni az arcokat, ugyanis ez a produkció pusztán az idő múlásával lesz egyre nagyobb all-star gála. Eric Bana, "Thomas" Hardy, Nikolaj Coster-Waldau vagy éppen a Hanniballal befutó Hugh Dancy nevét 13 éve, de utóbbiak esetében még 5 éve sem nagyon ismertük, azonban az idő bebizonyította, hogy csupa remek színésszel és alakítással van dolgunk.

Amire szükség is van, hiszen a szereplők feladata nem pusztán a rezzenéstelen arcú lövöldözés és a szokásos közhelyek ledarálása, hanem egy kegyetlen és értelmetlen háború áldozatainak állítanak emléket. Kinek ne égtek volna a fejébe az alkotás nyitó és záró képsorai vagy éppen a "Mogadishu Mile" már-már látomásszerű képei, és mindazok az apró momentumok, amelyek egy tökös akciózás helyett egy igencsak szívbemarkoló produkcióvá teszik A sólyom végveszélybent.

Márpedig ez az egyensúly az, amit a filmtörténelem során csak nagyon kevés mű tudott megvalósítani, és minden bizonnyal emiatt vált klasszikussá ez a film. De talán még így is alulértékeltnek mondható, hiszen ezt az egyedülálló teljesítményt nagyon kevesen ismerték fel benne, megismételni pedig még kevesebben tudták.

10/10