Végére értünk a háromrészes, kétszemélyes, elsősorban filmes és kritikai témájú interjúnak. A mostani témakörök továbbra is folytatják az előzőleg megkezdett gondolatmeneteket. Elértünk a szigorú értékelési rendszer mögött megbúvó érdekes mechanizmusokhoz, és egy kicsit a bulvár felé is kitérünk, de ne aggódjatok, csak rövid ideig. Az interjú után pedig a Thaiföldre távozott "megmondóember" folytathatja a reklámmentes évért zajló küzdelmét, Gödri pedig a februári Apu azért iszik mert te sírsz! c. előadáson fogja őt helyettesíteni, no meg dübörög tovább a Jazz Poetry.
A korábbi cikkek itt olvashatóak:
Darvas: Az objektív kritikai mércéről mit gondoltok?
Gödri: Az a legnagyobb baromság. Ráadásul káros. Széleskörű igény, hogy a kritikusok objektíven írjanak. Ehelyett az lenne a fontos, hogy ultraszubjektíven számoljanak be a filmekről, tudomásul véve, hogy minden ember rögeszmés, és bárkinek lehet értékes rögeszméje. Ne játsszuk már el az objektivitást! Mit akarsz mondani? Az akadémiai maszlagot add elő székfoglalónak, de amikor beszélgetünk, akkor állíts valamit! Kezdjük azzal, hogy tetszett-e az a film, vagy sem. Elképesztő, hogy milyen sok embert ismerek, aki annyira nem beszéli a kritikai nyelvet, hogy azt ki tudja fejezni, ha valamit nem szeret, de azt már nem képes megmondani, hogy miért. Úgy van a filmekkel, mint más a fagyival. Annyi az élménye, hogy ízlik neki vagy nem ízlik, de hogy miért, hogy mi tetszik vagy mi nem tetszik benne, azt őelőle elfedi egy homály.
Puzsér: Emögött van azért egy fogyasztói lustaság is, amelynek a fényében arra való egy film, hogy engem szórakoztasson.
Gödri: Olyat se tapasztalok, hogy valaki említ egy kurva rossz filmet, amiben történetesen kiváló a karakterépítés. Nem lehet valakivel egy rossz film jó momentumairól beszélni. Ezt a két elemet már nem tudja összeilleszteni a fejében. Ha egy film nem menő, akkor az semmilyen szempontból sem lehet menő.
Darvas: Robi, te A Hét Mesterlövészében egy nagyon szigorú rendszer szerint osztályoztál. Mi alapján adtad a pontszámokat?
Puzsér: Ez egy rohadt nehéz kérdés, mert az emberben a tízes skála önmagától működik. Mármint a férfiakban. A nőkben általában nem, mert ők annyira érzelmi lények, hogy ha valami tetszik nekik, az tízes, ha nem, akkor pedig nulla. Még csak nem is egy, hanem nulla. A tízes skálán való méricskélés afféle férfi-princípium.
Gödri: A nőket is így osztályozzuk a kezdetektől. Ez hatos, ez kettes, ez nyolcas. Ezt mindenki így csinálja. Ez a zene hatos, az a haverom hetes.
Puzsér: A tízes skála nagyon fasza dolog. A világon mindent el lehet helyezni rajta. A másik ilyen egyezményes nyelv a top tízes listázás. A férfiak feje tele van ezekkel a listákkal és skálákkal. Az értékelés énbennem speciel egy zsigeri élmény alapján zajlik, amit aztán nyilván képes kell, hogy legyek racionalizálni. Minden pontozás mögött ott vannak a korábbi élményeim, és az értékelés tárgyát azokhoz viszonyítom. A profi például nálam egy tízes film. A Wall Street farkasa pedig minimum kilences.
Gödri: Fontos megjegyezni, hogy ez egy álobjektív skála. A skálázás nem az objektivitás illúziójának megadásáról szól, hanem az ember rögeszmés pszichéjének a kalibrálásáról. Ha valaki azt mondja egy filmre, hogy az mondjuk hetes, azt ne úgy tessék értelmezni, hogy ő megvizsgálta a világegyetemet, eltöltött ezzel negyven évet, és végül ez az eredmény jött ki. Én azért szoktam a tízes skálát egy belső mércének tekinteni, mert szubjektív, és azon belül pontos.
Darvas: Végül kicsit személyesebbre fordítva a szót: hogyan ismerkedtetek meg a filmekkel, milyen személyes élményhez köthető ez az életetekben?
Puzsér: Apám vitt moziba rendszeresen, minden szombat délelőtt. Így alakult, hogy nekem sokkal inkább filmes, mint irodalmi műveltségem lett, annak ellenére, hogy magyar szakon végeztem. Terméketlen sznobizmusnak tartom, hogy az irodalom a közgondolkodásban egy magas dobogón foglal helyet, a kultúra ritka levegőjű parnasszusán áll egy oltáron, míg a film nem egyéb, mint olcsó tömegszórakoztatás, ami a sárga földig le van nézve. Holott az irodalomban is akad egy halom hitvány ponyva, és a filmek közt is van olyan, ami korszakalkotó. Ráadásul két művészeti ágat egymással versenyeztetni elborult ostobaság. Tudomásul kéne venni, hogy a mai kultúra vizuális kultúra. Sokkal közelebb lehetne hozni a kultúrát a diákokhoz az oktatásban filmek és egyéb vizuális tartalmak révén, mint könyvek által. Írtam egy két kötetes könyvet a rádiós beszélgetéseinkből, az a címe, hogy A Hét Mesterlövésze – Az 50 legjobb film. Ha csak azt az ötven filmet a közoktatás keretében minden gyerekkel megnézetnék, biztos vagyok, hogy a következő nemzedék egy jobb országot képezne. Elképesztő mennyiségű értéket lehetne a vizuális tartalmak segítségével átadni. De ha ugyanezt az ötven filmet ötven vastag könyv formájában adod át a gyerekeknek, azt nem fogják elolvasni. Azért nem fogják, mert a jelenlegi kulturális kontextus nem kedvez az olvasásnak. A filmnézés viszont igen. Nincs értelme egy ennyire terhelt formátumot erőltetni, inkább az értékek átadására kéne koncentrálni, nem pedig azon a kérdésen elkattanni, hogy a gyerek könyvvel vagy távirányítóval a kezében fogadja be a kultúra velejét.
Gödri: Hogy én mikor kezdtem el foglalkozni a filmekkel? Klasszikus bulvár-kérdés. Nincs ilyen élményem. Én mindig is arra próbáltam minél több embert provokálni, hogy vitatkozzunk dolgokról. Hogy ne azt adják már elő, hogy „Hát láttuk ezt a filmet, nem is volt rossz.” Ne menjünk így haza, hanem ütköztessük a véleményeinket! Én mindig is ezeket a helyzeteket próbáltam megteremteni, ugyanis ezekben érzem jól magam, ilyenkor jutnak eszembe új gondolatok, ilyenkor változik a világlátásom. Hogy a kedves olvasók tisztában legyenek azzal, mekkora pancser vagyok, elmondom, hogy én például sokáig nem bírtam Al Pacinót. Azt gondoltam, hogy egy marha nagy ripacs, és nem jó színész. Esküszöm. Nagyon sok beszélgetés kellett nekem különféle emberekkel, akik az arcomba mondták, hogy hülye vagyok és sötét, de ne féljek, majd kinövök belőle. És egyszer csak kinőttem belőle, ugyanis sok ilyen vitában vettem részt. Nem maradtam meg a rögeszméimben, mert mindent elkövettem, hogy kiszabaduljak belőlük, hogy versenyre hívjam más szubjektumok véleményeivel. Nem gondolom, hogy én finganám a passzátszelet, csak szeretek úgy beszélni, hogy ezzel azt provokáljam, hogy te is így beszélj. Néha két ellenpólus találkozik, és létrehoznak egy új pólust, vagy az egyik kalibrál a másikon egy kicsit. És ez egy jó dolog. A legjobb tudattágító élmény a beszélgetés, ráadásul teljesen ingyen van. Csak az kell hozzá, hogy mindkét fél akarjon beszélni.