Folytatódik a verbális ámokfutás, amit az első részben megkezdett a hazai közélet híres-hírhedt megmondóembere, Puzsér Róbert és országos cimborája, Gödri Bulcsu. A párbeszédet ott folytatjuk, ahol az előző részben abbahagytuk. Puzsér továbbra is óriási lendülettel próbálja intellektuális vízióit átadni az olvasóknak, miközben harcos útján Gödri nyugtató gondolatai segítik, javítják, avagy kiegészítik.  Ígértem sok mindent az első cikkben, azt a listát nyugodtan lehet pipálni, bár a női nemi szervekre sajnálatos módon hivatkozás itt már nem történik, reméljük érdemes lesz továbbolvasnotok. Vágjunk bele!

Az interjú három részben jelenik meg, a további időpontok:

 -  február 2. vasárnap

Darvas: A kritikus funkciója, közlésmódja a társadalom és a filmek felé mennyire fontos és miben merül ki?

Gödri: A kritikusnak nem közlésmódja van, hanem világlátása. Én csak azt szeretném, ha elkezdenénk végre beszélni dolgokról. Akkor kell megszólalni, ha képes vagy mondani valami fontosat, valami újat. Ezt nagyon kevesen követik. Ez a csevegés országa. Hallgass meg kilencven párbeszédet, és nulla információt kapsz. Kizárólag small talk van, az emberek csak akkor beszélnek, ha nincs mondanivalójuk, ha pedig van, akkor mindent megtesznek, hogy azt ne fejezzék ki. Csak az a fontos, hogy amikor mondanak valamit, az a lehető legkevesebb embert sértse, a legáltalánosabban legyen érthető, és az elképzelhető legcsekélyebb konfrontációt keltse. Kifelé mindig small talk, befelé mindig agresszió. Ahelyett, hogy fordítva lenne: kifelé konfrontáció, befelé béke. Ugyanis így működne egy egészséges psziché.

Puzsér: Ahogy az egészséges társadalom is. Minden közösség így viselkedik, ha egészséges. Nálunk ez fordított. A belpolitikában polgárháború, a külpolitikában seggnyalás. Minden a feje tetején áll.

Gödri: Én a közvetlen beszédet értékelem, meg azt, ha van valami, amit csak az illető vett észre, akár egy értelmezés, aminek a révén megszerettet velem egy filmet, amit addig esetleg gyűlöltem. Ez óriási élmény lehet, ezt képes megadni a beszélgetés, a konfrontáció. Nem szabad szerepekbe beleragadni, hogy akkor én vajon esztéta vagyok-e vagy kritikus. A közlés a fontos. Ma már kritikákat egyre kevesebben olvasnak, a That Guy With The Glasses videóit viszont mindenki megnézi. Ő tud érdekeset mondani, úgy és onnan beszél a filmekről, ahogy és ahonnan érdemes. Nem hinném, hogy különösebb filmográfia lenne a fejében, de még csak azt se gondolom, hogy igazán jól csinálná a dolgát. De amit csinál, azt nagyon közvetlenül, a saját világából kiindulva csinálja.

Puzsér: Ugyanez vonatkozik a Dancsó Péterre meg a Szirmai Gergelyre is. A Szirmai valamivel populárisabb módon, míg a Dancsó ellenkulturálisabb attitűdöt tanúsítva alkotja meg a saját videóbejegyzéseit.

Darvas: Akkor ilyen értelemben a kritizálás tulajdonképpen egy beszédforma? Egyfajta közlésmód?

Puzsér: Szerintem az úgy a természetes, ha mindig is ezt csináltad. Engem először a Csillag Születik című műsor keretében neveztek kritikusnak. Már sok rosszabbat is mondtak rám, úgyhogy úgy voltam, hogy jó, elfogadom, leszek nekik kritikus. Akkor már évek óta, a közéleti, filmes és egyéb műsorok keretében is ugyanezt csináltam. És már azelőtt is, amikor még nem kellett hozzá mikrofon, csak egy sör meg három ember egy asztal körül. Amikor megjött a mikrofon és a kamera, ugyanazt folytattam. Akkor mikor lettem én kritikus? Azután vagy azelőtt, hogy a kamera elé álltam? Vagy már a kocsmában a haverjaimmal is az voltam? Lehet, hogy mindig is az voltam? Esetleg sohasem? Talán csak azért lettem az, mert kellett valamit a nevem alá írni a Csillag Születikben.

Darvas: Mi a véleményetek a blockbusterekről, a filmes szuperprodukciókról, a profitorientált filmgyártásról?

Gödri: Attól, hogy valami blockbuster, még lehet jó film.

Puzsér: Csakhogy ez a két fogalom utoljára a Terminátor 2 esetében állt együtt, és annak már több, mint húsz éve. Érdemes emlékezni a Gyűrűk Ura harmadik részére, ami kapott valami tizenegy Oscar-díjat. A hetvenes-nyolcvanas években hogyhogy nem szórták meg ugyanígy a Csillagok háborúját? Akkoriban az Oscarokat nem a szórakoztató kalandfilmekért osztották, és ez így volt rendjén. Én imádom a régi trilógiát, de ugyan miért kellett volna Oscart kapnia? Mára a díjkiosztó gála koncepciózussá vált, ugyanis a pénzügyi meg a kulturális vonatkozás teljesen egybefolyt. Már alig lehet kibogozni őket egymásból, Sixx és társai egybeolvasztották őket. Ami az első hétvégén megdönti a rekordot, az máris esélyes. Hollywoodnak Scorseséhez hozzá kellett öregednie. Amikor a csúcson volt, az Akadémia nem volt hajlandó integrálni, az aranyszobor közelébe se engedték.

Gödri: Az a módszer, ahogy egy blockbuster születik, a pénzügyi modell, ami rá épül jóformán garantálja, hogy hacsak valami csoda nem történik, az nem lesz jó film. Ennek az az oka, hogy a nagy stúdiók kizárólag a bevételre törekszenek. A legtöbb energia nem a film készítésére megy el, hanem a promócióra, ami rengeteg embert bevonz. A trailerhez keresnek színészeket, és nem a filmhez.

Puzsér: Vannak olyan filmek, amelyek pénzügyileg sikeresek lesznek, és történetesen tényleg jók. Ilyen például az Inception, vagy ilyen A Wall Street farkasa. Szerintem A Wall Street farkasa egy remek film, az Eredet pedig kifejezetten jó. Csakhogy ezeket nem blockbusternek szánták, ezek a dömping részei, amelyek sikeressé váltak. Nem úgy gyártották őket, mint mondjuk a Ben Hurt, hogy „Most vagy soha, most aztán megmutatjuk!” A Ben Hur persze vissza is hozta a pénzt, de például ott a Quo Vadis, amit egy korábbi Ben Hurnak szántak, úgyhogy beleöltek egy halom pénzt, csak nagyon nem jött össze. A Titanic a tökéletes amerikai álom, azt ugyanis blockbusternek szánták, és az is lett. Abba aztán minden know-how bele lett dolgozva. Úgy képzelem, hogy egy vastag könyvbe le van írva, hogy hogyan borzongassuk vagy ríkassuk meg a nézőt. Elveszítettük az idegrendszerünk feletti kontrollt, Hollywood kivette a kezünkből. Erkölcstelennek tartom ezt a játékot, és a filmek sajnos egyre gyakrabban építenek erre. Ha a rendező képes engem beemelni abba a lelkiállapotba, amitől a film szereplője sír vagy megrémül, az jó. Amikor viszont motorikusan váltanak ki ingereket, az számomra viszolyogtató.

Gödri: Puzsér leírása alapján úgy tűnhet, hogy ez egy kémiai labor, ahol nincs hiba. Ez a promócióra igaz, ott ugyanis centre ki van számítva a nézőszám és a bevétel. Ebben valóban profik. A filmkészítésben viszont kurvára nem. Jó példa a Transformers második része, annál a receptnél aztán nincs egyszerűbb: kurva nagy robotok egymással harcolnak. Ezt akarjuk látni? Naná, hogy ezt akarjuk látni. Ehelyett mit kapunk? Egy szirupos szerelmi történetet, ami nem érdekel senkit. Én nem szoktam lélegeztetőgépezni, de amikor a robotkutya elkezdi megkúrni a csajnak a lábát, ami egy nettó hülyeség, na akkor elgondolkodtam, hogy ez az egyetlen jelenet vajon hány millióba kerülhetett - na, abból aztán tényleg sok lélegeztetőgépet lehetett volna venni. Felesleges, ízléstelen és romboló. Picit rosszabbá teszi az amúgy is rossz filmet. A film mára elköltözött Hollywoodból. Vannak ugyan kivételek, de általában elmondható, hogy már nem lakik Hollywoodban. Úgy gondolom, hogy a film a huszonegyedik századra a tévésorozatokba költözött. Például a Gyűrűk ura szar, a Trónok harca jó.

Puzsér: Egy sztorit, amit nem rég még két, esetleg két és fél órában kellett elmesélni, arra ma már van egy évad. Ami lehet tizenhárom rész, de akár huszonnégy is. A film volt úgymond a régi sorozat. Régen is voltak sorozatok, de azoknak a színvonala a maiakhoz képest nyomorúságos trash volt. Gondoljunk akár a San Francisco utcáin, a Dallas vagy A farm, ahol élünk című sorozatokra! Talán a Twin Peaks az egyetlen kivétel. Ha egy vastag könyvet meg akarsz filmesíteni, akkor a regényt először vissza kell butítani egy novellává, és aztán abból írni egy forgatókönyvet. Ilyenkor aztán nem csoda, hogy rengetegen úgy reagálnak, hogy a könyv sokkal jobb volt. Egy film nem tud olyan mélyen beereszteni a szereplőinek a világába, mint egy sorozat. Egyetlen olyan filmet láttam, ami képes volt a szálak kellő komplexitását beledolgozni két és fél órába, ez A keresztapa. Ezért volt évtizedekig az az élményünk, hogy a film nem igazi adaptáció. De most itt a sorozat, amely lehetőséget biztosít, hogy magából a regényből írd a forgatókönyvet, hogy úgy add át a cselekmény összetettségét, tárd fel a karakterek személyiségének mélységeit, ahogyan azt a regényíró tette. A sorozat ezzel elsajátította a könyv erényeit. És ez a folyamat csak mostanában kezdődik, valójában egy új filmes korszak. Ezzel a formátummal az adaptáció olyan minősége született meg, mint még soha.

Gödri: Az új technológiák mára nagyon olcsóvá váltak, tehát költséghatékonyabban lehet színvonalas tartalmat létrehozni. Ez a sorozat új reneszánsza. Ma már meg lehet csinálni egy komplett öt évados sorozatot, ami egyetlen jellem változásáról szól, ez a Breaking Bad. Filmen ugyanez századannyira se lett volna jó, így azonban remekmű. A Breaking Bad a legjobb film, amit valaha láttam. Film alatt pedig azt értem, hogy mozgókép.

Puzsér: Beszéljünk úgy a sorozatokról, mint filmekről, mert valójában azok, csak feldarabolva. A Breaking Bad hány részes? Hatvankettő? Egy hatvankét órás film. Gondolj bele, mekkora potenciál van ebben a műfajban!

Gödri: A sorozatok előző nagy generációjának a mesterterméke a Jóbarátok volt. A legtöbb, amit akkor ki lehetett hozni a klasszikus szitkomból. A mai generáció pedig csak mellékvágányon kitermel egy Csajok című sorozatot, ami a feminin identitás, a női motivációk és a szexualitás tárgyában egyenesen legendás. Nincs benne ugyan semmi szitkom, de kifejezetten humoros. És ez ma egy tucatsorozat, amely már bőven jobb, mint az egykori csúcstermékek. Az Arrested Development pedig ténylegesen egy szitkom olyan egymásra épülő poénokkal, amelyek sokszor csak három év múlva érnek be és esnek le. Ma már nincs sok választásod: vagy sorozatot nézel, vagy pedig európai művészfilmet.

Folytatása következik!