Sokszor felteszik nekem ismerősök azt a kérdést, hogy én milyen műfajú filmeket szeretek, mire a válaszom az szokott lenni, hogy én mindenféle film közül szoktam mazsolázni, nem tudok egy konkrét műfajt kiemelni, de a dráma az a kategória, ami valamelyest a többi fölé kerekedik a szememben. Nem biztos, hogy a legnézőbarátabb megoldás drámákat nézni, de ezek azok a filmek, amik jelentéstartalmukban valami mélyrehatót hordoznak, amire más típusú alkotások nem mindig képesek. A The Girl Next Door azonban a "szokványos" drámáktól eltér, ugyanis ez egy olyan lélekölő, lehangoló és kegyetlen film, amihez foghatót megkockáztatom, hogy még sohasem láttam.

Az '50-es években járunk, tipikus amerikai kertvárosi élet tárul elénk. Az idillinek látszó kép azonban megtévesztő, ugyanis adott egy középkorú nő, bizonyos Ruth, (Blanche Baker) aki egyedül neveli három fiát, de két új jövevény is érkezik a házba, hiszen a két árván maradt unokahúgáról is neki kell gondoskodnia. Az idősebbik lány, Meg (Blythe Auffrath) közelebbi kapcsolatba kerül az egyik környékbeli sráccal, David-del, (Daniel Manche) amit a nagynéni nem néz jó szemmel és bosszúból mindkét lányt eljuttatja a pokol legmélyebb bugyraiba, különösképpen Meg-et, akit a pincébe zárat és az életét a kínzások legválasztékosabb palettáján ugrálva keseríti meg, amiben a három fia is örömmel részt vesz. Ebben a nehéz helyzetben egyedül David jelenthetné a reménysugarat...

Nagyon nehéz bárhol is belekezdeni a kritika érdemi részébe egy ilyen darab esetén. Rengeteg borzalmat éltem már át filmeknek köszönhetően, horroroktól a legkeményebb drámákig mindent, de a Szomszéd lány így is szíven ütött. Általában az ehhez hasonló naturalista, erőszakos filmeket elítélem. Noha nem azért, mert nem bírnám az ilyesfajta ábrázolásmódot, egyszerűen arról van szó, sok celluloidhulladék csak eszközként használja fel az erőszakot a nagyobb figyelem érdekében. Nagyon negatív véleménnyel vagyok az ilyen öncélú mozgóképekről. És ilyen tekintetben is kitűnik mostani alanyom a sablonrétegből: most az egyszer nem éreztem indokolatlannak az erőszakot, (mármint a film szempontjából) és abszolút az volt a benyomásom, hogy a történet szerves részét képezi a brutalitás. A latba igazából az a végtelenül illúzióromboló tény nyomja a legtöbbet, hogy ez egy megtörtént eseten alapul. Így máris új távlatok nyílnak meg a néző számára és nem csak egy agyatlan horrorpornóként fog tekinteni erre a mesterműre. A nem hétköznapi tálalás ellenére azt kell mondanom, hogy egy nagyon jól összerakott mozi ez.

Elképesztően bravúros teljesítmény egy ilyen történetet így megvalósítani. A gore elemek nem mennek az összkép rovására, a film jelentésrétegei ugyanúgy megmaradnak, ugyanúgy megkapjuk az igaz sztorit és ugyanúgy fel van építve szerkezetileg, mint bármelyik másik film, csak éppen a kifejezés módja különbözik a többségtől. Tudom, ez az alapul szolgáló regény érdeme, de a Szomszéd lány túlmutat azon, hogy szarrá aláznak két szerencsétlen lányt. Például elég hiteles képet kapunk az '50-es évek erkölcsi viszontagságairól is. Más idők voltak, a szülők sokkal nagyobb tiszteletnek örvendtek, a gyerekek sokkal engedelmesebbek voltak. Ruth-nak családon belül elképesztően nagy tekintélye van, senki nem mer vele ellenkezni, így könnyebben megértjük, hogy a három fiú miért vett részt a kínzásokban. Az is külön érdekesség, hogy ő akar adni a lányoknak egy életre szóló leckét, holott ő sem egy ma született bárány. A legnagyobb örömmel osztogatja a sörösdobozokat a fiúknak, sőt a környékbeli gyerekeket is meginvitálja, olykor még arra is készteti őket, hogy ők is "segítsenek" és a dohányfüstöt természetesnek érzi a gyermekei körében. Ruth hihetetlenül összetett jellemmel bír: egy idegroncs tulajdonképpen, egy emberi nulla, akiben semmi szerethető nincsen, de kívülről megőrzi a hidegvérét, ugyanis még a legfeszültebb szituációkban is ott van az arcán a vigyor és kedves, "jó nagynénis" hangon beszél és komolyan mondom, hogy működik. Több kritikát is elolvastam, több nézői véleményt és még a visszafogottabb emberek is a halálát kívánták ennek a nőnek. A szívből történő, ösztönös cselekvések és a józan gondolkodás határmezsgyéjén vezet minket végig a film. És ez működött az általam nagyon favorizált Eden Lake esetében is. Elítéljük a szereplők cselekedeit, megmondjuk a magunkét, de egy idő után még a legártatlanabb jámbor lélekből is előtör a gyilkolási vágy. Provokálás felsőfokon.

A nagynénit Blanche Baker színésznő kelti életre és ez az egyik legerőteljesebb színésznői alakítás, amit valaha láttam. De itt lép képbe még egy érdekesség a filmmel kapcsolatban: nem feltétlenül ő a központi figura, hanem David. Nem ő szerepel a legtöbbet, nem neki vannak meg a kulcsmomentumai, de az idős David visszaemlékezéseiből épül fel a film és az ő szemléletén keresztül vesszük fel mi is a fonalat. Mindent az ő szemszögéből látunk. Előbb az egekig magasztaltam Baker-t, de meg kell emelnem a kalapom a színészgárda nagy részét kitevő gyerekek előtt is. Nem tudom, hogy egyáltalán felfogták-e milyen filmben szerepeltek és azt sem tudom, hogy mivel lehet rávenni kisgyerekeket egy ilyen filmben való szereplésre. Bármi is volt a recept, hatásosnak bizonyult. Azért Gregory Wilson rendezőben is ott volt a kisördög, hiszen ez egy bájos coming of age történetnek indul és egy szempillantás alatt hangnemet vált és jön a kegyetlenség. Az ereje az egész borzalomnak a hitelességben rejlik. Elhitetik veled, hogy ez a te szomszédságodban is megtörténhet, akárhol játszódhatna ez a történet. Valamelyest persze szürreális ilyen tortúrát látni, de közelinek érzi az ember, olyannak, ami bárhol, bárkivel megeshet. Azt pedig, hogy a gyengébb idegzetűek, gyengébb lelkűek ne nézzék meg, a legnagyobb komolysággal mondom. Vérlázító, kiborító, megrendítő, sokkoló alkotás ez. És még jöhetnének a jelzők, de ezt a hatást úgysem lehet visszaadni írásban. Ez az a film, aminek minden egyes percét kínszenvedés megnézni, de ha az ember belevág, akkor már képtelen félbeszakítani, hiszen érdekli a végkimenetel és bízik abban, hogy minden jóra fordul.

Filmtechnikai szempontból zseniális munka ez! Sok film játszik arra, hogy felépít valamit, hogy aztán a végén padlóra küldjön egy erős gyomrossal. Itt ilyenről szó nincsen, ebben az esetben 5 percenként kapjuk ezeket az ütéseket. Ezek pedig néhány nagyon, de nagyon megható pillanatott eredményeznek. Minden zsenialitása és tartalma ellenére nem tudom senkinek sem ajánlani. A nagyon magas pontszám ellenére nem lesz ott a kedvenceim között és többször nem is kívánom megtekinteni. Nem egy tömegfilm ez és könnyen lehet, hogy még az egyszeri megnézés is sok volt. Ez lett volna a kritikám a legsokkolóbb, legkegyetlenebb drámáról, amit valaha láttam.

9/10