Bár nem igazán szoktam év végi összegzéseket tartani ( a „megszokott” túlértékelt listánkon kívül), idén elérkezettnek tekintettem azt a pillanatot, amikor én is belecsapok a lecsóba, és megpróbálom összedobni az idei megtekintett filmek közül a legjobbakat. A válogatás természetesen nem volt egyszerű, hisz a sok általam látott alkotás közül rengeteg versengett a top 10-es helyezésekért. Az alább leírt lista főleg ennek köszönhetően nem megszámozott „résztvevőkből” áll, hanem csak egyszerűen a 10 legjobb darabot akarom felsorolni, mindenféle rangsor nélkül. A legkiemelkedőbbek után, pedig egy külön szekcióban megemlékezek még néhány emlékezetesebb darabról, amelyek ilyen-olyan oknál fogva kimaradtak, de valamiért említésre méltóak. De lássuk is az idei év számomra legjobb alkotásait!

Hajsza a győzelemért

Ron Howard alkotása nem csak egy egyszerű sportfilm. A Hajsza a győzelemért a kitartásról, a rivalizálásról és az álmaink megvalósításáról is mesél, ezen felül pedig nagyszerűen mutatja be nem csak a két központi hősünk karakterét, de azok motivációit, viszonyát és elnyűhetetlen kitartásukat is. Howard egy feszes, izgalmas és tanulságos filmet rendezett, amely a látványos és feszült versenyeken túl Daniel Brühl játéka miatt is még sokáig emlékezetes maradhat. (FilmBaráth kritikája)

Don Jon

Hogy stílszerű maradjak, a Don Jon több, mint kielégítő elsőfilmes munka Joseph Gordon-Levitt „műhelyéből”. A fiatal színésztálentum ugyanis az év egyik legkomplexebb alkotását tudhatja magáénak, amely nagyszerű esszenciával illeszti össze a drámai, a humoros és a szórakoztató elemek összességét. Vitán felül áll, hogy JGL-nek még van hová fejlődnie ha a legjobb rendezők között akar helyet foglalni, de  a Don Jon ennek ellenére is tökéletes tanmese a szeretetről, szerelemről,és a világ szexuálorientáltságáról, könnyed és sokáig emlékezetes köntösben tálalva. (Kritikám a filmről)

A múlt

Ha muszáj lenne ráböknöm egy filmre az idei kínálatból, amelyet mindenki számára kötelezővé tennék, akkor A múltra esne a választásom. Asghar Farhadi minimalisztikus műve nem csak a címben megemlített múlt kihatásairól szól, de az emberek emlékekhez, korábban fontos személyekhez való görcsös és kétségbeesett kötődéseiről is. Mindezeket a film olyan mesteri színészi játékokkal, drámai csúcspontokkal,szép zenékkel és letaglózó befejezéssel tárja a nézők elé, amelyek garanciát adnak arra, hogy idén mestermű született.(Kritikám a filmről)

Only God Forgives

Nicolas Winding Refn a Csak Isten bocsájthat meg-gel gyakorlatilag bemutatott a nézőközönségnek. A dán sztárrendező a Drive sikerével került a középpontba, és mindenki hasonló habitusú filmet várt el idén is tőle. Refn ehelyett az utóbbi évek egyik legszürreálisabb darabját küldte a moziba, amely sokak számára az idei év legnagyobb csalódásaként szolgál. Mint ahogy azt korábban kifejtettem, számomra ez az idei filmév egyik legmeghatározóbb darabja, amely vízióival, szürreális ábrázolásmódjával, émelyítő neonfényével és a nem mindennapi történetvezetésével számomra még sokáig emlékezetes marad. Annak ellenére is, hogy Gosling vitathatatlanul fapofával tolta végig a játékidőt.(Kritikám a filmről)

Isteni műszak

Az Isteni műszaknak sikerült az, amit legutóbb csak a Kontroll tudott elérni nálam: egy moziban megtekintett magyar film olyannyira megtetszett, hogy minél hamarabb dvd-n is magaménak akarom tudni. Bodzsár Márk első darabja ezt a mérhetetlen könnyedségével, a görcstelen történetvezetésével, a kiemelkedő fekete humorával és a végre valóban vicces és sokrétű karaktereivel érte el. Ezen felül a film olyan elképesztően stílusos képsorokkal dolgozik (mind operatőri, mind stílusi szinten) amelyek végre felüdülést jelentenek kis hazánk filmtörténeti közelmúltjában.(FilmBaráth kritikája)

Vonzások

Chan-Wook Park idén megmutatta, nem feltétlenül kell egy rendezőnek eldobnia a kiforrott stílusjegyeit, ha mondjuk Ázsiából a tengerentúlra veszi az irányt, hanem elég, ha csak finomít rajtuk egy kicsit. Ennek köszönhetően a Vonzások egy ízig-vérig stílusos műre sikeredett, Parkhoz mérten morbid történettel és történetmeséléssel, zavarba ejtő hangulattal és precíz karaktervezetéssel. Nem jelenteném ki ugyanakkor azt, hogy a Vonzások kifejezetten művészfilm lenne, de kétségtelen , hogy az idei filmkínálatban üde színfoltként tündököl.(Jacques Francois kritikája)

Fogságban

Denis Villenueve filmje a társadalom egyik legmélyebb rétegébe repít, és fojtogató atmoszférájával, borúlátó történetével és realista karakterfejlődéseivel garantáltan mindenkiben mély nyomot hagy az alkotás. Ezen tények mellett Hugh Jackman játéka is elégedett csettintésre ad okot: az ausztrál színész sokadszorra bizonyította, mennyire átszellemülten és hitelesen tud alakítani, akármilyen szerepkörben.(danialves kritikája)

Dredd (2012)

A Dredd az idei kínálatban világosan kijelentette,hogy nem kell egy akció-remake-nek feltétlenül az előző szabályait követni, pláne ha az előd banális és élvezhetetlen volt. Pete Travis filmje inkább új utakon jár, és vérgőzös akcióival, dübörgő dubstep zenéjével és szürreális látványvilágával nem csak egy elképesztő atmoszférát teremt, de a vele eltöltött 95 percre is garantáltan emlékezni fog az, aki rászánja ezt az időt erre a kivételes akcióorgiára. (danialves kritikája)

 Tűzgyűrű

Guillermo Del Toro az idei év egyik legcoolabb filmjét tette le az asztalra. A Tűzgyűrű ugyan kétségkívül logikátlan és sokszor átgondolatlan, de a rendkívül szép látványvilág, az izgalmas történet és a nagyszerűen vágott akciójelenetek Ramin Djawadi kiemelkedően jó aláfestőzenéivel kézen fogva nyomják bele a nézőt a székbe, és garantáltan elszórakoztatnak a játékidő egésze alatt, és abszolút dicséret illeti a film forgatókönyvét azért, mert végre a Michael Bay-féle kellékekből is össze tudott „kaparni” egy igazán érzelmes történeti magot.(FilmBaráth kritikája)

Rozsda és csont (2012)

A Rozsda és csont az idei év talán legmeghökkentőbb, legfájdalmasabb és legtanulságosabb darabja. Nélkülözésről, szomorúságról és a családi kapocs hiányáról mesél, mindezt nyers, de kiforrott formában, és elképesztően kivételes színészi alakításokkal, sorsokkal és tragédiákkal komponálja meg Jacques Audiard rendező.(danialves kritikája)

Amik még versenyben voltak:

Eleven testek

Az Eleven testek számomra az év egyik legnagyobb pozitív csalódása ( erről talán egy másik listán bővebben is megemlékezek majd), hisz az előzetesen lefektetett elvárásaim inkább a legrosszabb filmek közé sorolták ezt a darabot. Ennek ellenére a végkép sokkal inkább egy önirónikus, szatirikus és szórakoztató elemeket vegyítő alkotás lett, amely nem mellőzi a beteg poénokat, a –jó értelemben vett- hülye szituációkat, na meg az oldalböködő zombis kellékeket. Ezen elemek így összességében  pedig egy rendkívül szórakoztató, vicces és szimpatikus egyveleget alkotnak.(Kritikám a filmről)

42-es

A 42-es elérte azt, amelyről sok hasonló, rasszizmusról szóló film csak álmodozhat: pátosz és heroizálás nélkül tudott mesélni arról, milyen viszontagságokkal és megvetéssel kellett szembesülnie az első színes bőrű játékosnak az amerikai „fehér”-baseballigában. A film megható, de nem giccses, drámai, de nem próbál könnyet facsarni a néző szeméből. Ez az egyszerűség pedig a legnagyobb érdeme az alkotásnak, hisz pont ettől lesz emberközeli, szívmelengető és vérbelien drámai.(Kritikám a filmről)

Családi üzelmek

Az év talán legviccesebb filmje, amely szabadszájúságával, kissé sablonos ám szórakoztató karakterfejlődéseivel és rendkívül beteg poénjaival végre egy igazán tökös vígjátékkal szolgálta ki az erre fogékonyakat, Jennifer Anniston táncos jelenete pedig még sokáig emlékezetes maradhat a férfinézők számára.(danialves kritikája)

Női szervek

Sandra Bullock és Melissa McCarthy elképesztően király párosa miatt ez a film majdnem bekerült a fenti listában, azonban ha csak egy hajszálnyival is, de lemaradt a Tűzgyűrű mögött. Ezenfelül azonban elvitathatatlan, hogy az igazán hangulatos jelenetek és elborult poénok melegágya volt ez a film, első elvárások ide vagy oda, én baromi jót szórakoztam rajta.(danialves kritikája)

Szörny Egyetem

Az egyik legszerethetőbb darab volt idén, amely ugyan valóban a tipikus amerikai tini-vígjáték klisékre húzza fel a történetét, pont ettől lesz annyira emlékezetes. Sully és Mike karakterei ismét nagyszerűen összepasszolnak, az újonnan bekapcsolódott szereplők közül pedig több emlékezetes karaktert is találhattunk. (Személyes kedvencem a filozófiahallgató, lila szörmők.) (danialves kritikája)