Martin Scorsese igazi mester abban, hogy hogyan kell olyan filmeket csinálni, amelyek egyszerre végtelenül lazák és sokatmondóak. 2006-ban volt az utolsó hatalmas dobása, ami teljes sikert aratott (A tégla). Azóta megszületett a Viharsziget, ami megosztó volt, a nézők imádták, a kritikusok egy része fanyalgott, a másik pedig szintén el volt tőle ájulva. A leleményes Hugo éppen fordítva, hullott rá az Oscar-eső, a nézők többsége viszont unalmasnak találta. Azóta eltelt két év, és kevesen mondhatják, hogy nekik mindegyik tetszett, így most eljött a rendezői bizonyítás ideje. A hihetetlenül impozáns színészgárdáról pedig még szó sem esett…
A film Jordan Belfort emlékiratai alapján készült. Belfort tehetséges és becsületes tőzsdeügynökként kezdte a pályafutását, ám egy idő után engedve a kísértésnek a csalásokkal és a fehérgalléros bűnözéssel hatalmas vagyonra és hatalomra tett szert. Ám az ifjú Jordan, kezében a világ összes pénzével úgy tűnik, nem tud mértéket tartani.
Háromórányi mozgóképi anyagról van szó, ezt fontosnak tartom leszögezni. Megijedni viszont senkinek sem kell, ugyanis a „farkas koma” három órája hamar elrepül. Tele van tömve tartalommal és értékkel, én felállva a székből úgy éreztem, hogy nagyon kárára lett volna, ha megvágják, mert sok értékes pillanat veszett volna oda. Scorsese a presztízse miatt megteheti, hogy ilyen hosszúra hagyja és jól is teszi. A mocorgásra maximum maga az idő puszta ténye adhat okot.
A kegyetlen fekete humorral, groteszk jelenetekkel azonnal magával ránt a mű, szórakoztató, könnyű végignevetni, ha belefeledkezik az ember. A világ megelevenítése kellemes a szemnek, nagy odafigyeléssel lett összerakva, a nyolcvanas évekről van szó, a rendezőtől nem idegen a korrajz, a hangulat bemutatásának feladata. Most is példásan és stílusosan teljesítette.
A szórakozás mellett azonban furcsa helyzetbe is kerül a mozi székeiben ülő publikum. Az alkotás egyszerre felemelő és mélyen lehangoló. Ugye a nagy fényűzés mellett Belfort világa kifordul önmagából. A története tragikus, és ez adja a groteszk adalékot a szórakozás mellé. A főszereplő egyre mélyebbre süllyed a sötétségben, elkezd lerombolni mindent, amit felépített maga köré és ez a mérhetetlen élvezetekben mutatkozik meg (eleinte). Ezért élvezetes nézni azt, ami a vásznon zajlik, de belül tudjuk, hogy amit látunk az nem helyes. A feloldozás ebből az ellentmondásból elérkezik az utolsó jelenetekben, és megbizonyosodhatunk arról, hogy a koncepcióból és a pénzből sikerült a lehető legtöbbet kihozni. A kettőség miatt a film újranézésre ajánlatos, egyszer azért, hogy elmerüljünk a hedonizmusban, egyszer pedig a gondolatainkban.
A mondanivalóval amúgy nem találja fel a spanyolviaszt egyik nagy készítő sem (Winter a közreműködő a forgatókönyvnél ismét), egyszerű a tanulság. Ám olyan ínycsiklandó a tálalás és sokrétűen mutatja be az élet minden területén, remek dilemmákon keresztül. Mindezt egy olyan hatalmas ívű folyamatban ábrázolva, hogy az már bőven elég mindenkinek. A száznyolcvan percet koherens egésszé kovácsoló forgatókönyv az ötletes párbeszédekkel precízen adagolja a már említett gazdag tartalmiságot, Scorsese koreográfiáit meg sem kell említeni, magáért beszél.
DiCaprio már érett színész, aki a változatos szerepeivel újra és újra kijjebb tolja a határokat, de most nagyon összeállt minden, és sikerült karrierjének legfényesebb, legbotrányosabb alakítását összeraknia. McConaughey esetében maradéktalanul visszaállt a tisztelet, végleg tudatosítja, hogy visszatért a szépfiú szerepből, ezt már két éve próbálgatta. Az Interstellart jó reményekkel várhatjuk. Jonah Hill és Kyle Chandler (a kis nyomozós szálért felelős) meglepőek, prímán teljesítettek. Nem a semmiből tűntek elő, korábbi filmjeiket elnézve a jó válogatással és remek dirigálással hozták ki belőlük a maximumot. Aztán ott van még az összes többi mellékszereplő, akik ugyanúgy helyt álltak és hozzáadtak az összképhez, nem szándékozom felolvasni a komplett stáblistát.
A The Wolf of Wall Street tehát nem egy szirupos tanmese, hanem a modern ember pénzéhes, materialista személetéből való tökös felrázás, ami nem fél a kíméletlen elemeket is beemelni céljának eléréséhez. Szórakoztató, ütős, és a lehető legjobb helyen talál be. Az idei év erős felhozatalának egyik éllovasa, amire már csak azért is megéri egy kis figyelmet szentelni, mert nagyágyúként válik maradandóvá (tehát nem egy izolált művészfilm, azokból is sok nagyszerű jött idén). A nagy Scorsese megtette, amit megkövetelt a haza.
9,5/10
