(Erről az egész klasszikus hétről, illetve a posztok összesítője.)
Miért érdemes élni? A romantikáért, a költészetért és a szerelemért. Ha nem így gondolod, menthetetlenül felnőttél és nem láttad ezt a filmet.
Én már valószínűleg soha nem fogok felnőni, úgyhogy nyugodtan elmesélhetem, hogy ez a film nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Középiskolás koromban találkoztam vele, és a hatására egy életre beleszerettem az irodalomba, a költészetbe, komolyan készültem az irodalomtanári pályára. Végül mégis közgazdász lett belőlem, és rohanó életemben egyre nehezebben találok helyet a versesköteteknek, de a John Keating által vallott nézeteket a mai napig a magaménak vallom: az életet élni kell, nem pénzt, hanem élményeket kell gyűjteni, és nem hagyom, hogy befolyásoljon mások véleménye, úgy élem az életemet, ahogy nekem tetszik. És igen, időnként fel szoktam állni az asztal tetejére, hogy emlékeztessem magam arra, ha más szempontból gondolom végig az adott élethelyzetet, problémát, akkor máris megvan a megoldás.
Egy tradicionális angol középiskolában vagyunk. Most kezdődik a félév, a fiúk örülnek, hogy újra találkozhatnak a barátaikkal. Megtudják, hogy új irodalomtanárt kaptak John Keating (Robin Willams) személyében. Akiről már az első órán kiderül, hogy nem kicsit különbözik a többi oktatótól: kitépeti velük a tankönyv lapjait, arra biztatja őket, hogy önállóan gondolkodjanak, és a carpe diem (élj a mának) szellemében éljék a mindennapjaikat. Először teljesen ledöbbennek a tanulók, aztán szépen, fokozatosan a kiváló tanerő által vallott nézetek hatása alá kerülnek. Amikor megtudják, hogy Keating - aki szintén ebben az iskolában tanult - annak idején tagja volt egy irodalmi baráti társaságnak, melynek Holt költők társasága volt a címe, úgy döntenek, újra életre hívják a klubot. Aztán az ártatlannak induló költészeti kalandozások elfajulnak, a fiúk fellázadnak a tradíciók ellen, és az események tragédiába torkollnak..
A középiskolás évek az útkeresésről szólnak (más kérdés, hogy napjainkban ez az időszak kitolódott az egyetemi évekre). A fiatalok keresik a saját hangjukat, erős hatással vannak rájuk a szülői minták, de már érzik, hogy ők máshogyan szeretnék élni az életüket, nem pontosan úgy, ahogy ők. A nagy szenvedélyek, lázadások korszaka ez. Érdekes módon mégsem készültek igazán jó filmek erről a varázslatos időszakról. Nem tudom elégszer elmondani, mennyire sajnálom a mai tiniket, mert nekik csak a Transformers jut, a vizuális kultúrájuk félelmetesen erős, azonban a lelkükkel igazán nem törődik senki. Pedig ez a legfogékonyabb időszak, nagyon sokat számít, hogy milyen hatások érik a gyerekeket. Nekem még szerencsém volt, annak idején a tanáraim komolyan vették a nevelői feladatukat, óriási világmegváltó beszélgetésekre emlékszem a film kapcsán mind kortársakkal, mind a tanárokkal.
Ma már nem látom olyan tökéletesnek a filmet, mint egykoron, de a maga műfajában kiemelkedő alkotás továbbra is. A forgatókönyv nagyon is rendben volt, Tom Schulman nem kártyán nyerte az Oscar díjat érte. A film intenzitását szinte végig sikerült fenntartani, a karakterek jól meg lettek írva, a jellemfejlődés rendben volt. Szépen végig lett vezetve a történet, a szemünk előtt változnak meg lassan a fiúk, alakul ki a jellemük. Az egyetlen probléma az, hogy nincs igazi főszereplő, mindenkinek szurkolunk ugyan, de nincs olyan, akiért különösen. De ennek ellenére nem esik szét a történet, mert a gyönyörű irodalmi idézetek elandalítják a nézőt, és amikor kezdenénk elveszíteni a fonalat, hirtelen ránk zuhan Neil drámája, és az erős érzelmi hatás elfedi a gyengeségeket. A társadalomkritikai vonás is erős a filmben, azonban okosan inkább a családi drámákra helyezték a hangsúlyt, így minden korosztály számára érthetővé és átélhetővé válik a mondanivaló.
Robin Williams alakítása kiemelkedő, még ennyi év távlatában sem veszített semmit az erejéből. Habár komikusként lett ismert, mégis drámai szerepekben nyújtotta a legemlékezetesebb pillanatokat (Jó reggelt Vietnám! A halászkirály legendája, emlékeztek?). Kár, hogy mostanában ritkán látjuk a filmvásznon, és akkor sem igazán jó filmekben. Nekem és a kortársaimnak egy életre ő maradt A kapitány. Az én emlékeimben Tordy Géza hangján maradtak meg a szavai a filmből.
A fiúkat az akkori fiatal színészgeneráció színe-java személyesítette meg. Érdekes, hogy egyikükből sem lett igazán sztár (ami nem is baj), Ethan Hawke a legismertebb színész közülük, de nem az ő alakítása volt a legerősebb a filmben, hanem Robert Sean Leonardé (Rudolf Péter zseniális szinkronja is feledhetetlen). Valahogy úgy kell szerintem Puckot játszani a Szentivánéji álomban, ahogyan ő tette ebben a filmben.
Peter Weir nagyon jól összerakta a filmet, szórakoztató, mégis komoly mondanivalójú alkotás született. Habár megvannak a maga hibái a filmnek (a közepe felé eléggé ellaposodik, van benne néhány felesleges hatásvadász jelenet), de azt hiszem, hogy ha immár felnőtt fejjel ezredjére is elsírom magam Neil halálán, az azt jelenti, hogy mindez lényegtelen, az üzenet átjön, kötelező darab!
8/10
