Bár teljesen ellenkezik az elveimmel, a Gravitációról egyáltalán nem korai kijelenteni most, hogy az év filmje. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy akármi is jöjjön még idén, az nem fogja megközelíteni a ma látottakat. Így utólag visszanézve azt kell, hogy mondjam, Alfonso Cuarón és Emmanuel Lubezki még csak a tehetségüket csillogtatták meg Az ember gyermekében, ahhoz képest, ahová ezzel a produkcióval kiteljesedtek.
Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) és Matt Kowalski (George Clooney) éppen a Hubble űrteleszkópon végeznek javításokat kedélyes sztorizgatás közben, amikor Houston bejelenti, hogy az oroszok kilőtték az egyik saját műholdjukat. Nem sokkal később kiderül az is, hogy ez egy nagy sebességgel haladó űrszemét-felhőt szabadított el, amely pont kis csapatunkat vette célba. Ebben az életveszélyes környezetben kell visszajutniuk a Nemzetközi Űrállomásra, illetve haza, a Földre.
Nehéz szavakba önteni azt a vizuális perfekcionizmust, amit ez a film áraszt. Emmanuel Lubezki a legkisebb bizonytalanság nélkül mozgatja a nézőpontunkat a nem egyszer percekig vágatlanul futó jelenetekben, és a végére úgy tűnik már, mintha egy pillanatra sem állna meg a kamera, amely sokszor a szereplőkkel vagy a különböző űrbéli objektumokkal együtt forog. Hányingerkeltő rángatásról azonban szó sincs, az operatőr kiváló érzékkel rakta össze minden idők egyik legjobb fényképezését.
A vfx-részleg elérte, hogy 4 évvel az Avatar után James Cameron műve olyannak tűnjön, mintha Paintben akarnánk fotót manipulálni, miközben van Photoshop is. Elvégre itt nem idegen világokat kellett kreálniuk, hanem valós környezetet, bonyolult fényviszonyokkal és tükröződésekkel, mindezt pedig (Lubezkinek hála) folyamatos mozgás közben kellett ábrázolniuk. Azonban nem végeztek félmunkát, végeredményként itt áll előttünk egy produkció, melynek 70%-a CGI és ez fel sem tűnik. A hangkeverés sem lehetne tökéletesebb (ezért is öröm, hogy feliratosan láthatjuk a mozikban), remekül használja ki azt, hogy az űrben nem terjed a hang, így csak a szereplők hangjával és a zenével dolgozhat.
Cuarón pedig szemmel láthatólag lubickol ezen lehetőségek birtokában és folyamatosan próbál valami olyat mutatni, amit még nem láthattunk a filmvásznon. És rendre sikerül is neki, kétlem például azt, hogy a nyitójelenethez hasonlót bárki is tud majd alkotni a közeljövőben. Innen nézve pedig a legkevésbé sem számít az, hogy a történet hiába izgalmas, önmagában nem mutat semmi újat (akár még azt is lehetne mondani, hogy a túlélőfilmek sablonjait hasznosítja újra). Mint ahogyan az sem számít, hogy Clooney rutinból játssza a nagyszájú macsót, Bullock pedig bár kiválóan alakít, egyedül nem feltétlenül vinne el a hátán a filmet. Ugyanis a fentiek összessége annyira tökéletes, lenyűgöző, izgalmas, látványos, sok helyen megható elegyet alkot, hogy nem lehet mást tenni, mint hátradőlni és gyönyörködni ebben a műalkotásban.
Biztos vagyok benne, hogy filmtörténeti mérföldkő született. Ami egykor a Jurassic Park volt az effektek, a Memento a történetmesélés szempontjából, az most a Gravitáció, amely egy egészen új utat jelölt ki a kortárs rendezők és operatőrök számára.
10/10
