Brian De Palma a gengszterfilmek (és a remake-ek) koronázatlan királya újra akcióban. Nagyszerű hír volt ez nekem, hogy a mester hosszú hallgatás után újra kamera mögé állt, és jó szokásához híven ismét egy „régebbi” darabhoz nyúlt hozzá. A régebbi kifejezés azért került idézőjelek közé, mert ezúttal egy viszonylag új művet, a 2010-ben bemutatott, Alain Corneau által rendezett Szerelmi bűnök című filmet választotta alanyának. De Palma mindig is a kedvenc rendezőim közé tartozott, ráadásul a film szereposztása és témája elég csábítónak tűnt, így az érem egyik oldalát tekintve elég nagy elánnal vetettem bele magam a filmbe. Az érme másik oldalán viszont ott volt a félsz: valljuk be, hogy a kedves director az utóbbi 15 évben nem alkotott túl sok maradandót, mondhatni semmit. A klasszikus és halhatatlan gengszter filmjei után (A sebhelyesarcú, Aki legyőzte Al Caponét, Carlito útja) még egy Mission Impossible-re futotta neki, onnantól viszont igen-igen csak zuhanórepülésbe csapott át addig szépen ívelő pályája.
Egy szó mint száz kettős érzéssel vetettem bele magam új darabjába. Abba a darabba melynek középpontjában a NŐ áll: az alattomos, a kiszámítatlan, az örökké álarcot hordó, egyszer angyalként, majd ördögként viselkedő nő. Történetünk alapját két nő kapcsolata határozza meg. Az egyikük Christine (Rachel McAdams), egy jól menő marketing vállalat egyik vezetője, míg a másik, Isabelle (Noomi Rapace) a cég és Christine egyik alkalmazottja, aki épp egy telefonmarketing projekten dolgozik. Ám kettőjük kapcsolata túlmutat a főnök-beosztott viszonyon, hiszen láthatólag gyengéd szálak is összekötik őket, de csak addig, míg Christine – egy jelentős előléptetés reményében – el nem lopja alkalmazottja legújabb ötletét. A helyzetet csak tetézi, hogy képbe kerül egy úriember is, nevezetesen Dirk (Paul Anderson), aki szintúgy a cég egyik alkalmazottja és milyen meglepő módon mind a két hölgy rajong érte.
A jó rendező, a jó színészek és az aránylag jó történet alapján azt hiszem joggal vártam el, hogy egy fordulatos krimi-thrillert kapjak. És, hogy rögtön lelőjem a poént, nem hogy egy fordulatos, feszültségekkel teli filmet nem kaptam, de egy igazi kínvallatással ért fel ez a (szerencsére csak) másfél óra. A mű elején hála a jó égnek megússzuk az ilyenkor szokásos, mindenkit egyesével bemutató klisék halmazát és nagyjából 10 perc után megtörténik az alapkonfliktus, aminek el kellene indítania a feszültséget. Itt azonban nem indul el az ég világon semmi. A film közel kétharmadáig jószerivel nem történik semmi, unalmas jelenetek és párbeszédek tömkelege váltja egymást. Az érzés, amit egy ilyen ármánykodó filmnek kellene árasztania magából, sehol nem jelent meg. Nagyjából olyan érzésem volt, mint álmatlan éjszakáimon, mikor két forgolódás között bekapcsolom a tv-t és valami 90-es évekbeli olasz, töltelékszereplős, huszadrangú krimit néztem volna. Az egyébként kiváló szereplők rettentően szürkék (pedig elég tehetségesnek tartom őket ehhez a szakmához), a kevés mellékszereplő karaktere pedig teljesen értéktelen, még a két hölgy szívét egyaránt megdobogtató úriemberé is. Krimi-thriller lévén innen már lehetett tudni, hogy nincs visszaút, de jó cserkészhez híven kitartó voltam és vártam, hogy a vége felé hátha feléled valami.
Ez nagyjából megtörtént, kicsit beindultak az események, azt viszont nem mondhatom, hogy meglepőbbnél meglepőbb fordulatok váltották egymást, de azért valami mégis csak megmozdult. A végére azonban jött a szörnyű és (számomra) teljesen érthetetlen vég. Nem akarok spoilerezni, de De Palma elsütötte a mostanság oly divatos formulát az ilyen filmekhez, ráadásul úgy döntött, hogy milyen menő lesz ha nem zárja le egyértelműen a darabot és inkább a nézőre bízza, hogy kicsiny, néha-néha már fáradt agyával összerakja a puzzlet. Nekem nem sikerült, sőt, annyira nem, hogy a marha hosszúnak és unalmasnak tűnő másfél óra után inkább csak annyi volt a célom, hogy minél gyorsabban elfelejtsem az egészet és helyre billentsem a lelki egyensúlyomat azzal, hogy elindítok egy másik filmet.
Egy olyat, amiben egy Tony Montana nevű illető halomra aprít mindent és mindenkit.
5/10
