Számomra az év egyik legjobban várt filmje volt a szóban forgó alkotás (bizonyítékát lásd itt), nemcsak a sztárparádé vagy a rendező korábbi sikerei miatt, de azért is, mert egy tartalmas drámát ígért. Nos, ez az ígéret végig ott van a műben, de úgy érzem, pont saját magukat gáncsolták el a készítők nagy igyekezetükben, amikor telezsúfolták a forgatókönyvet különböző karakterekkel és emberi sorsokkal. 

Luke (Ryan Gosling) motoros kaszkadőr, aki nem sok mindennel törődik az életében. Éppen ezért még az is meglepetésként éri, hogy egykori szerelmétől született egy fia. Azonban ez felébreszti a férfiben a felelősségérzetet, és gondoskodni akar a gyermekéről, még ha annak anyja látni sem akarja és új életet kezdett. Ez pedig rövid úton ahhoz vezet, hogy Luke a bűn útjára lép, és így találkozik a rendőrként dolgozó Avery Cross-szal (Bradley Cooper), akinek szintén van egy hasonló korú fia. Azonban az apák döntéseinek következményeit a gyermekeknek is viselniük kell. 

Derek Cianfrance filmje egy meglehetősen érdekes kísérletnek számít. Bár valószínűleg sokak számára ez nem tűnik valami korszakalkotó újdonságnak, de a filmek világában igenis bátor dolog egy alkotást 3 különböző főszereplőre felépíteni, ráadásul mindezt úgy, hogy a történetük nem párhuzamosan, hanem szekvenciálisan van bemutatva. (Ugye kötődés meg minden.) Ez őszintén szólva engem teljes meglepetésként ért, ennek ellenére a dolog tulajdonképpen jól működik, ugyanis egy jó témából kiindulva sikerült egy tartalmas forgatókönyvet összehozni. Ezen felül pedig a 140 perces játékidő sem érződik hosszúnak, mivel a 3 történet megfelelő mennyiségű eseménnyel is szolgál.

De ugyanakkor ez is a mű veszte: az átkötések megvannak ugyan a történet és akár a mondanivaló szempontjából is, de mégiscsak az érződik végül, mintha három különböző filmet néznénk. Csak éppen mintha rájöttek volna a szkript írása közben, hogy tulajdonképpen mindenféle átfedéseket is létre lehet hozni közöttük. A hangulati törések mellett pedig önmagukban ezeknek a történeteknek, karaktereknek nincs meg a kellő mélységük, a kellő idejük a kibontakozásra. Meglepő módon hasonlatként a Felhőatlasz jutott az eszembe: ott is néhány önmagában tulajdonképpen rosszul funkcionáló történetet sikerült egy jó filmmé változtatni. Csak amit ott a párhuzamos szerkesztéssel egy remek egésszé gyúrtak össze, itt most inkább széttördelik, ahogyan kétszer is új sztorit és új szereplőgárdát kell megszoknunk. Magára a szereplőgárdára viszont nem lehet panasz, annak ellenére, hogy sokan, köztük Ryan Gosling, Dane DeHaan vagy Ray Liotta tulajdonképpen korábbi alakításaikat hozzák. Azonban Bradley Cooper az, aki igazán ki tud lépni a saját árnyékából, és remekül jeleníti meg a karakterében végbemenő transzformációt (még ha erre nincs is sok lehetősége).

Én mindenesetre ezt a művet csak ajánlani tudom, kellően elgondolkodtató és tartalmas, ugyanakkor mint filmélmény, túlságosan is könnyen feledhető. A lehetőség ugyan megvolt benne, de rám csak minimális hatással tudott bírni.

8/10