A mesékkel már egészen kiskorunkban belénk verik, hogy a történetekben van a jó, a rossz, és automatikusan a jó győz. Innentől kezdve komoly értékítéletet nem is vár tőlünk a szórakoztatóipar, és felnőve is hasonlóan egyszerű felépítésű történetekkel bombáz minket. Bár semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek láttatni akarják: én például a Tom és Jerryben kifejezetten Tomnak szurkoltam, azt látva, hogy Jerry legtöbbször mennyire kiprovokálatlanul próbálja megkeseríteni a mindössze csak a feladatát végző macska életét, a Végtelen történet olvasását pedig azért nem tudtam befejezni a mai napig, mert 7 éves koromban felfordult a gyomrom a főszereplőt övező gusztustalan Messiás-kultusztól. (És gondolom mindenki tudna mesélni hasonlót gyerekkorából)

De visszatérve a jelenbe: sok embertől lehet hallani, hogy számukra egy film/sorozat/könyv tetszési indexét az határozza meg, hogy a szimpatikus szereplők mekkora sikert aratnak, illetve, hogy a főszereplő kellően megnyerő-e a számára. Így aztán ha hősünk erkölcsileg kompromittálódik, ne adj' Isten egyáltalán nem önfeláldozó módon elhalálozik az út során, legalább olyan furcsán nézünk az adott szórakoztatóipari termékre, mintha egy másik galaxisból érkezett volna.

Ebben a témában gyakorlatilag megkerülhetetlennek és a legtöbb vita kiváltójának számít a Trónok harca (könyvben A tűz és jég dala). Azoknak, akik barlangban élnek: George R. R. Martin regényében, és az abból készült sorozatban nincsenek fekete-fehér karakterek, raádásul az író egyik stílusjegye, hogy minden lelkiismeretfurdalás nélkül végzi ki a pozitív szereplőit is. Míg előbbi egyértelműen hajtóereje a sorozat és a könyvek folyamatosan növekvő népszerűségének és töretlen sikerének, utóbbitól a még a legvérmesebb rajongók is ki tudnak akadni.

Szerintem nincs olyan, aki egy minimálisan sem érezne így az adott szituációban, de miért is van ez így? Egyrészről ott van a szimpátia, illetve a korábban is említett értékítélet, ami miatt (bár az életben egyáltalán nincs így) ezekben a művekben elvárjuk a pozitív értékek győzelmét. De legfőképp a karakterekhez való kötődés miatt, ami egy szükséges rossz. Szükség van rá, mert nélküle a film vagy a könyv nem tudja átadni azokat az érzelmeket, amiket a nézőből/olvasóból akar kiváltani, egyszóval az egész emocionális katarzis alapfeltétele, hogy valamilyen szinten együtt érezzünk a szereplőkkel. Én is nem egy kritikámban vetettem a szóban forgó alkotás szemére, hogy nem engedi elég közel a főszereplőt a nézőhöz, így pedig a várt hatás elmarad, a végeredmény túl plasztikus. De ugyanakkor a kötődés rossz, mert ez esetben hősünk nem érezheti helyesnek a rossz cselekedetet, a bukását pedig egy hatalmas negatív élményként élnénk meg. Vagy ez nincs teljesen így?

Én személy szerint mindig is kifejezetten kerestem és üdvözöltem az olyan műveket, ahol nincsen ennyire megszabva, mit gondoljunk és érezzünk: a törvény feddhetetlen őre is nyithat tüzet ártatlanokra nehezen igazolható módon (Tropa de Elite), vagy a főszereplőnek is csak azért szurkolunk, mert ő a kisebb gennyláda (Hodejegerne), vagy éppen ránk van bízva, hogy hősünk legyőzi-e magát, esetleg inkább könnyebb utat választja (Eredet). Valószínűleg azért, mert a klasszikus idealizált hősökbe egy nagy adag álszentséget látok bele: természetesen kellenek az ideálok inspirációképpen, de tényleg csak azokkal tudunk együtt érezni, akik tökéletesek és feddhetetlenek? Mert szerintem mindannyian teszünk nehezen igazolható dolgokat, szoktunk szemét módon viselkedni, és nem egyszer fordul elő az, hogy még magunkkal szemben sem vagyunk őszinték. Sőt, bizony az is előfordul, hogy nem a becsületes emberek járnak sikerrel. Lehet, hogy nem vagyok egyedül ezzel, vagy véletlen az, hogy a popkultúrában az egyik legnépszerűbb szuperhős pont a nárcisztikus és állandóan másokat veszélybe sodró Vasember?

Úgy érzem, mint sok más vonatkozásban, itt is a hitelesség lesz a kulcsszó, vagyis jelen esetben az, hogy a néző/olvasó percepciója egyezzen azzal, amit a mű sugallni akar. Magyarul, ha úgy érezzük, hogy a főszereplő nagyképű és arrogáns, akkor a film hatalmas hibát követ el, amikor önzetlen hősként ünnepelteti, és a nézőnek is hasonlót sugall. (Legfrissebb élményem ennek kapcsán, amikor a Walking Dead-ben egy hihetetlenül idegesítő szereplőt írtak ki nagyon érzelmesnek szánt módon, de amit éreztem, az leginkább a megkönnyebbülés és az öröm volt.) Ugyanígy könnyű abba a hibába esni, hogy a minden áron megsemmisítendő főgonosznak valamiért mégis sikerül szimpátiát keltenie bennünk, akkor nehezen fogjuk igazoltnak látni a könyörtelen legyilkolását. És talán kedvenceink halálát is valahogy így kell megfogni: az ókori drámáknak egyenesen alapvetése volt az értékvesztés, és tulajdonképpen a katarzist is ezen keresztül képzelték el akkoriban. Valószínűleg egy-egy előadás után senki nem küldte el a búsba Szophoklészt, csak mert Antigoné nem élte túl a művet. Ma persze ennek éppen az ellenkezőjére számítunk.

Szóval szerintem nem árt előre tisztázni, hogy mi az elvárás a befogadó felé: a mű egy érzelmi hullámvasútra szeretné vinni, ahol a mennyet és a poklot is megjárhatja a szereplőkkel (Titanic, TDKR), vagy inkább közös gondolkodásra invitálja (Requiem egy álomért, Keresztapa). Vagy esetleg mindkettő, elsősorban előbbiből az utóbbiba csapva át az utolsó pillanatokban (Hetedik, Memento). De ami még fontosabb, szerintem legalább ekkora felelőssége van nekünk abban, hogy ezt tisztába tegyük magunkban, és ennek megfelelően viszonyuljunk a produkcióhoz, és akkor talán nem érhetnek nagy csalódások. Nekem működik.