Etyekwood
2013. május 14. írta: FilmBaráth

Etyekwood

A mozi nem más, mint illúzió. Egy másik világba repít bennünket, álomvilágot teremt,  ha jó a film, gyermeki áhítattal nézzük a csodát, ami a filmvászonra kerül. Csak az én oldalamat fúrja a kíváncsiság, hogy milyen lehet valójában egy filmforgatás, van valaki, aki nem szeretni bepislantani a kulisszák mögé? Nincs jelentkező? Helyes! Akkor indulhat a forgatás?

Bár jól titkolja, de a magyar filmipar színvonala az elmúlt években hatalmasat nőtt. Csak nem magyar filmek forognak nálunk elsősorban, hanem nemzetközi produkciók, ezért nem olyan látványos a hazai nézők számára a változás. Sorra nyílnak a nagy filmstúdiók, egyre több rangos film forog nálunk.

Szűkebb pátriárkámban (Tatabánya környékén) néhány éve hatalmas hír volt, hogy megnyílt Etyeken a Korda Filmstúdió, kíváncsian kísértük figyelemmel az építkezést, majd büszkén olvastuk a médiában megjelent híreket az itt forgott alkotásokról: Hellboy 2, Borgiák, A katedrális. Nemrégiben megnyílt a látogatóközpont is, ezért egyértelmű volt, hogy csak idő kérdése, mikor indulunk el családilag belesni a kulisszák mögé. Ez az idő ezen a borongós vasárnapon jött el.

Reggel kicsit aggódva indultunk el, hiszen esett az eső, de mire kiértünk Etyekre, szépen megjavult az idő. Rám teljesen jellemző módon jól eltévedtünk (a tájékozódási képességem sajnos nullához konvergál, a GPS-t pedig otthon hagytuk), amiben elég nagy szerepet játszott az a tény, hogy nincs igazán kitáblázva az út (most komolyan, ha volt többszáz millió egy filmstúdióra, néhány tízezer forintot talán lehetne költeni néhány táblára a látogatók érdekében, nem?), vagyis csak a segítőkész helyieknek köszönhetjük, hogy néhány perces késéssel megérkeztünk a lefoglalt túrára.

A mérgünk azonban hamar elszállt, nagyon kedves animátorunk gyorsan lehiggasztotta a kedélyeket. Amint kinyílt a látogatóközpont ajtaja, máris egy másik világban találtuk magunkat, mely azonnal beszippantott bennünket, és a nekünk rendeltetett két óra úgy szállt el, mint egy pillanat.

Először a filmstúdió névadójáról, Korda Sándorról tudhattunk meg rengeteg érdekes dolgot (nem, nem most mesélem el, ez a rendkívüli életút külön posztot érdemel!) kalauzunktól, miközben Ingrid Bergman, Orson Welles, Charlie Chaplin és Sir Winston Churchill élethű másai között lépdeltünk tova.

Ezután a filmipar technikai fejlődését bemutató részére érkeztünk a kiállításnak. Mivel vezetőnk végzett operatőr volt, ezért itt elszabadult a pokol: végtelen sok érdekességet mesélt nekünk, mi pedig éltünk a lehetőséggel, és sorjáztak a kérdések a témakörben (gondolom nem lepek meg senkit azzal, nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg tőle, milyen az új Star Trek film, meg lettem nyugtatva, hogy jó kezekben van a franchise, készüljek nyugodtan a csodára, kösz szépen, ezek után hogyan bírjak még ki néhány napot a bemutatóig?).

Szépen lassan elérkeztünk a filmes illúziókat leleplező részleghez. Megdöbbentő, hogy milyen egyszerű trükkökkel készülnek a filmes legendák. Megtudtuk, milyen egyszerű optikai szemfényvesztéssel készült a Star Wars második részének legendás befejezése, amikor Luke leveti magát a mélybe, mert megtudja, hogy Darth Vader a kedves papa. Majd a Gyűrűk urának óriás-törpe trükkjeiről kaptunk mélyenszántó elemzést, és egy kis szobában ki is próbálhattuk a technikát. És máris Pókember és a Mission Impossible világában találtuk magunkat, egy egyszerű rámpa és néhány optikai trükk segítségével. Majd néhány lépés és egy  óriási tengeri csatába csöppentünk. Hihetetlen, hogy néhány gomb megnyomásával milyen folyamatokat lehet elindítani egy kis makettben (bombákat robbantottunk, szélvihart gerjesztettünk, és természetesen a zúgó tengerár sem maradhatott el), és ebből milyen csodát látunk majd viszont a filmvásznon. Higgadásképpen a tengeralattjárós filmek trükkjeit néztük végig (igazából fényjátékkal érik el azt a hatást, mintha mozogna az egy helyben álló makett).

És a legnagyobb kedvenc csak most jött: a green screen. A zöld háttér előtt egy motor árválkodott, és mikor önkéntesre volt szükség, én természetesen azonnal jelentkeztem. A család nagy derültségére nem kevés jó tanács segítésével sikerült csak rendeltetésszerűen elhelyezkednem a motoron (soha nem ültem még ilyen készségen, nagyon gyorsan jött a born to be wild feeling, alig tudtam elszakadni tőle), majd oldalra pillantva saját magamat láttam, ahogy egy zöld környezetben száguldozok teljes gőzzel a mocin, miközben én magam egy helyben csücsültem rajta. Hihetetlen élmény volt, tényleg! És utána a család legnagyobb örömére még el is lettem tüntetve színről! Nem, nem végleg, csak átmenetileg: rámterítettek egy zöld köpenyt, és máris eltűntem a képernyőről. Ezzel a technikával "születnek" a filmvásznon a levágott végtagok, megcsonkított testek. Én épségben megúsztam a kalandot, nagy nehezen leszálltam a motorról, és elindultunk az utolsó részleg felé.

Itt az animációval ismerkedhettünk meg, megtudtuk, hogy a hó a filmvásznon csupán ledarált celofán, hihetetlenül élethű bábot láthattunk, melyek helyettesítik a halottat játszó színészeket. Közben megtudhattuk, hogy a színészek élete közel sem fenékig tejfel, egy filmforgatás nagyon kemény meló, minden percre pontosan ki van számítva, bulizásra gyakorlatilag nincs lehetőség. Ezután a maszkmesterek munkájába nyertünk bepillantást, majd a rajzfilmkészítés alapjairól kaptunk egy gyorstalpalót mindnyájunk kedvenc Vukjának segítségével. Az utolsó felvonás a vágók munkáját mutatta be, ennek folyományaként ismét szegényebbek lettünk néhány illúzióval.

A látogatóközpont látnivalói véget értek, azonban a kültéri kalandok még csak most kezdődtek: egy kis golfautószerűség segítségével máris New Yorkban találtuk magunkat. Vagyis a világ egyik legnagyobb New York díszletében, melyben a Hellboyt forgatták, még a nagy zöld folt is látható volt rajta, ami akkor keletkezett, amikor a nagy zöld izét szó szerint felkente a falra kedvenc Hellboyunk. Szürreális élmény volt a díszletben sétálni, ezt ki kell próbálni egyszer mindenkinek!

Miután magunkhoz tértünk, újra autóba szálltunk, és egy újabb csoda helyszínére érkeztünk: Európa legnagyobb stúdiójába tekinthettünk be. Egy hatalmas hangárhoz tudnám hasonlítani, lenyűgöző méretekkel rendelkezik a terem, amit sajnos nem nézhettünk meg közelebbről, mert éppen díszletépítés folyt benne, de azért így sem voltunk elégedetlenek a látvánnyal.

Újra autó, újabb helyszín. A reneszánsz Itália világába csöppentünk. Igen, bizony, a Borgiák díszletében sétálhattunk. Hatalmas a terület, és szó szerint egymás mellett található meg benne a Vatikán bejárata, és Róma kapuja, és akkor a Colosseumról még nem is beszéltem. Nagy büszkeség, hogy egy magyar építész tervei szerint épült meg a helyszín, mely szintén európai színvonalú.

Sajnos itt volt a vége túrának, lejárt az időnk, szomorúan, de élményekkel telve vettünk búcsút a filmstúdiótól. Azért hazafelé menetrendszerűen eltévedtünk, de ez már senkit sem érdekelt, annyira az élmény hatása alatt voltunk, hogy fel sem vettük.

Már csak egyetlen kérdésem van: hová kell elküldenem az önéletrajzomat, hogy megtanuljam a nemzetközi filmgyártás folyamatát a gyakorlatban? Szerintem kevesebb izgalmasabb iparág van mostanában nálunk, mint a film, úgyhogy a túra hatására komolyan elkezdtem foglalkozni a gondolattal, hogy jó lenne tevékenyen részt vállalni belőle..

Mindenkinek ajánlom, hogy látogasson el a Korda Filmparkba, maradandó élményekkel lesz gazdagabb, az biztos!

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr405296858

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.