Napjaink egyik legelismertebb európai rendezője Michael Haneke. Az osztrák direktor egy hete újabb elismerésben részesült, ezúttal az Akadémia díjazta munkásságát, odaítélve neki A legjobb idegen nyelvű filmért járó Oscar díjat. A 63 éves Haneke számos minőségi alkotást adott ki kezei közül. Az elkövetkező napokban ezek közül ismerhettek meg néhányat. Nem is kezdhetném mással, mint az első saját rendezésű művével A hetedik kontinenssel.
Valahogy ilyennek képzelem el egy rendező első filmjét. Nem az a fontos, hogy tökéletes legyen, (van ilyen?) hanem, hogy lehessen egy második filmje is. Érje el azt, hogy néző a következő művére is beüljön. Ha én ezt a 90-es évek elején láttam volna, akkor egészen biztosan izgatottan vártam volna, azt a bizonyos második mozit.
Adott egy család. Egy teljesen átlagos, és szürke család. Megvannak a saját gondjaik, ahogy mindenkinek. Látszólag mindenki boldog, vagy ha nem is az, akkor is próbálja kifele ezt mutatni. Az anya és az apa jól keres, van egy gyönyörű kislányuk, ennél többről nem igazán álmodhatnak. Őket ismerheti meg a néző, vagy még pontosabban az ők életük kerül vászonra. Mert megismerni nem fogjuk, életükből bizonyos szituációkat láthatunk, de végig idegenek maradnak. Akárcsak a robotok. Felkelnek, munkába mennek, majd haza és lefekszenek. Aztán másnap reggel minden kezdődik elölről és ez így megy évek óta. Majd egy reggel ugyanúgy szól az ébresztő, de egy új elhatározással ébred a család, és ezután már semmi sem lesz a régi.
Michael Haneke már akkor egy bátor rendező volt, volt vér a pucájában. A változás korát élték akkoriban, de nem lehetett tudni, hogy mi fog következni, csak annyi volt biztos, hogy valami új jön. És, ami addig volt az nem jó. Sokak kapcsolatot vélnek felfedezni a film mondanivaló és a kor között, ahol játszódik. Én ezzel nem értek egyet. Nem az számít, hogy mikor történik, hanem az, hogy mi történik.
A hetedik kontinens olyan, mint egy jó gyilkosság. Módszeres, profi és nagyon kegyetlen. A dolgok általában egyszerűek, csak emberi természet ezeket bonyolítani. Ebben a filmben semmi nincs túlbonyolítva, minden természetes és kiábrándítóan szimpla. Az egész olyan tiszta, és talán emiatt félelmetes is. Sokak hatásvadász jeleneteket, erőteljes zenéket használnak, így próbálván elérni a kellő hatást (természetesen ez is kell néha, és sok esetben hatásos is). Michael Hanekenek azonban erre nincs szüksége. Ő az egyszerűséggel rémít.
Éles vágások, statikus képek jellemzőek a filmre. Soha nem azt látjuk, ami igazán történik. Mindig valamilyen hátsó, távolabbi szemszögből követjük az eseményeket. Ez egyfajta feszültséget generál, a leghétköznapibb reggeli is valahogy más, valahogy várja a néző, hogy történjen valami meghökkentő. Nem történik, és ez, ami igazán hatásos, és valójában meghökkenti a nézőt.
Haneke elgondolkodtat, meghökkent, megijeszt. Mindezt teszi kis túlzással színészek nélkül. Az volt az érzésem végig, hogy tök mindegy lenne, ha a rendes színészek helyett csak statisztákat láthatnánk. Egyszerűen nem rajtuk van a hangsúly. Ebben az esetben nagyon igaz, hogy a szereplők csak bábuk, a tettek, üzenetek és a mögöttes infó megértése az igazán fontos. Ha megérted, akkor elvarázsol a film, ha nem, akkor untatni fog.
Michael Haneke nem ítélkezik, csak felnyitja az emberek szemét. Héé, figyeljetek, húzzátok ki a fejetek a homokból, kezdjetek élni, gondolkodni és egymásra odafigyelni. Mert a filmben megismert család csak vegetál, igazából egy percig sem élnek. Ahhoz, hogy igazából éljenek szükséges, hogy boldogok legyenek vagy legalább érezzenek valamit. Ők nem azok. És ezt nem is bírják.
A hetedik kontinens egy csiszolatlan gyémánt. Csak a nézőn múlik, hogy az is marad-e. A 80-as évek végén játszódik, de játszódhatna ma is, vagy akár 500 évvel ezelőtt. Az emberi természetet mutatja be, amely ma is olyan, mint 1000 évvel ezelőtt és ezután sem fog változni.
Haneke gondolkodásra készteti a nézőt, néha talán túl módszeres és megdöbbentő. Van, akinek ez már sok, és van olyan is, akinek ez is kevés ahhoz, hogy megértse mit is akart mondani az osztrák rendező.
8.5/10