Azt hiszem Kathryn Bigelow előző filmjének bombasikere után valahol számítani lehetett arra, hogy a következő produkciója nagyjából látatlanban is megkapja majd az aktuális év összes Oscar-díját.Én viszont személy szerint nem láttam meg A bombák földjén-ben azokat a pozitívumokat, amelyek erre feljogosítanák, és valahogy úgy érzem, a rendezőnő és forgatókönyvírója is azzal a bizonyossággal és elkényelmesedettséggel ültek neki legújabb alkotásuknak, hogy nem kell nagyon megerőltetni magukat, hogy pár aranyszobrocskát hazavigyenek. És ez meg is látszik.
Maya (Jessica Chastain) 2003-ban újoncként kerül a CIA-hoz, ahol a tapasztalt Dan (Jason Clarke) mellett próbálja összerakni a brutálisan megkínzott politikai foglyok történeteiből az al-Kaida vezetőinek hollétét. Egészen hamar meglátja a lehetőséget, hogy magát Bin Laden-t is elkapja, és innentől kezdve a következő éveket a terrorista elfogásának szenteli, még ha rajta kívül gyakorlatilag senki nem hisz abban, hogy el lehetne kapni Oszamát. Maya azonban kitart az igaza mellett, a többi pedig már gyakorlatilag történelem.
Kezdeném a film egyik legnagyobb pozitívumával: meglehetősen őszinte, vagy legalábbis erre törekszik. (Itt most eltekintenék azoktól a véleményektől, amelyek esetleg a fantasy műfajba sorolnák a produkciót) És nem gondolatébresztő, provokáló módon próbál hiteles lenni, mint néhány európai alkotás, hogy esetleg megideologizálja a vásznon látottakat, hanem olyan természetességgel, amelyet filmen ritkán látni. Azt értem ez alatt, hogy ebben a műben remekül megfér egymás mellett a legnagyobb amerikai terrorizmus-ellenes közhelyeket felvonultató CIA-igazgató, és Obama kínzásokat tagadó mondatai alatt kínos csendben feszengő vallatótiszt, aki még előző nap megpróbált vízbe fojtani egy arabot. Hiányzik az Unthinkable moralizálása, a katonai/hírszerző propagandafilmek pátosza és egyoldalúsága és hosszabb távon sem fut ki valami olyasmire a tematika, hogy "a foglyokkal a genfi egyezmény szerint tessék bánni" vagy "a terroristák ellen minden eszköz megengedett" és igazából a vallatásokkal is csak addig foglalkozik, ameddig ez lényeges a sztori szempontjából.
Ami viszont egy komoly probléma, hogy nem lép a fentiek helyére semmilyen más központi szál vagy koncepció. Hirtelen megjelennek karakterek, majd eltűnnek, beszélnek valamiről, amit jó esetben tudunk követni, jön a következő esemény, és valahogy sosem áll össze ez az egész egy értelmes elképzeléssé, amellett, hogy a történéseket kiválóan dokumentálja és talán még valamilyen hangulat is kialakul. Még a végső leszámolásnál is kínosan ügyel arra, hogy az legutolsó katona mozgását is pontosan bemutassa, ahelyett, hogy valamilyen feszültséget próbálna generálni. Karakterdrámának pedig ott van a számomra 2 Homeland évad után borzalmasan lerágott csontként funkcionáló "egyedül a világ ellen" hősnő, akinek természetesen a végén igaza lesz, és néha nagyon nehezemre esett nem Claire Danes játékának utánzását látni a főszereplőben. Minden pedig kicsit megfűszerezve a rendezőnő szokásos "a háború drog" metaforájával, amely a végén olyannyira kiütközik, hogy már vártam, Chastain mikor indul vissza Jeremy Renner módjára a frontra.
Bigelow egy-az-egyben 4 évvel ezelőtti önmagát idézte: megint összerakott egy produkciót, amely zene nélkül akár dokumentumfilm is lehetne, mindezt pedig egy eléggé csapongó forgatókönyvre építette. De abból a szempontból örülhetünk ennek, hogy így mindenki pontosan tudhatja már előre, hogy mire számítson, egyrészről ennél a darabnál, másrészről majd a következő művénél, amelyet én garantáltan nem fogok megnézni.
6/10