Nagy mersz és önbecsülés kell ahhoz, hogy a világ egyik leghíresebb regényét próbálja meg valaki a vászonra varázsolni úgy, hogy az adott műből már nem egy-nem két elfogadhatónak mondható produkciót készítettek. Tom Hoopernek volt elég bátorsága ahhoz, hogy megpróbálja moziba "konvertálni" Victor Hugo leghíresebb művét, A nyomorultakat, amely mondanivalója aktuálisabb már nem is lehetne.
A sztori leírásával nem szeretnék most túl sokat vacakolni, a történet a maga módján rendkívül komplex és szerteágazó, a cselekményszálak pedig olyan gyakran váltakoznak egymás között, és olyan sok szereplőt mozgat a forgatókönyv, hogy a sztorileírással maradéktalanul meg lehetne tölteni néhány A/4-es lapot, és még akkor sem érnénk a végére. A nyomorultaknak pedig pontosan ez az összetettség volt az előnye; Victor Hugo minden egyes társadalmi réteg tagját és annak sorsát tudta boncolgatni,ez pedig egyetemes mondanivalóval, és frissítő örökérvényűséggel ruházta fel a művet.
Tom Hooper bátor embernek mondhatja magát, és nem csak az előzetesen leírtak alapján. A mai világban kosztümös musicalt rendezni felér egy harakirivel, pláne ha beleszámoljuk azt a tényt, hogy a mozibajáró közeg legtöbbje inkább a Transformers cukormázát óhajtja emésztgetni, mintsem egy földönfutó sorsának keserű alakulását. Ennek ellenére az előzetes bevételi eredmények alapján Hooperéknek minden számításuk bejött, ez pedig óriási nyereséget fixálhat a produkciónak.
Ez az érdeklődés pedig maximálisan megérdemelt, az előzetes elvárásaimmal ellentétben sokkal másabb és komplexebb produkció került a szemeim elé, amely valódi felüdülést jelent a hollywoodi gyártószalagról mostanában kigördült nyáltengerek mellett. Hiábavaló az a feltételezés, miszerint A nyomorultak egy rendkívül giccses és hatásvadász produkció,mert az előzmények pontosan megkövetelik ezt a formátumot, elég ha csak arra gondolunk, hogy az eredeti produkció a romantikus műfaj utolsó zászlóshajóihoz tartozott.
A nyomorultakat annak ellenére tartom az elmúlt esztendő egyik legtökéletesebb filmjének, hogy a produkció összességében rendkívül sok apró hajszálrepedést tudhat magáénak. Hooperék nem igazán tudják fékentartani a terjedelmes történetet, és belezuhannak abba a verembe, amelyet már sok hasonló feldolgozás sem tudott elkerülni, azaz hogy a sok esemény sűrűjét nem tudják kellő eleganciával, és mértékletes időrendszerrel dolgozni, ezért megannyi elkapkodott momentum van a filmben, elég ha csak a szerelmi szál meggondolatlanságára, vagy Jean Valjean „megtérülésére” gondolnunk.
Azonban ezen hibákat átugorva, rendkívül dinamikusan és a maga módján élvezhetően halad a film a kitűzött végpontja felé. Nem mondhatnám hogy minden pillanat tökéletes, sőt, nüansznyi hibák szinte mindenhol felütik a fejüket, mégis, a Hooper által vezetett stáb olyan magabiztos ecsetvonásokkal lendül át ezek felett , hogy a film nemcsak élvezhető, de rendkívül profi és nem utolsó sorban a romantikus giccs ellenére a túlheroizálást is sikerült elkerülnie.
A szereposztások egytől-egyik tökéletesek. Hugh Jackman nem csak szimpatikus, de a hangi adottságai is rendben vannak, Russel Crowe döcögős énektudása valami egészen életszerű ízt ad a jeleneteinek, Anne Hathaway énekhangja és megjelenése is csodaszép, a Redmayne – Seyfried páros is jól muzsikál, és kidolgozatlan karakterük ellenére szerethetőek tudnak lenni. A forradalmárok pedig kevés szereplésükkel ellentétben is nagyon súlyos létjogosultságot vívnak ki maguknak, amely a végső lezárással együtt ér igazán sokat. A legjobb ötlet viszont kétségtelenül a Cohen-Carter páros beletuszakolása volt a műbe, ugyanis bár valóban idétlenek, az Ő „ripacs” megmozdulásaik némileg segítenek megemészteni a film melankólikus cselekményvonalát.
Visszatérve egy korábbi gondolatmenetemre, Hooper nem csak bátor, de rendkívül tehetséges ember is, a Nyomorultak ugyanis olyan dicsfényben pompázik, ami nem csak az utóbbi évek kosztümös drámái közül emeli ki a filmet, de egyetemes alkotásként is rendkívül jól szuperál. A film bár tényleg nem tökéletes, az érzelmek átadása és a hősiesség olyan bő repertoárával dolgozik, amely minden apró hibát vagy átgondolatlanságot lefed, a színpadi musicalből konvertált dallamok pedig „élőben” felvéve, sokkal életszerűbb és keményebb erővel zúdulnak a néző nyakába . Az pedig, hogy a 21. század követelményeinek megfelelően is ilyen megható és hősies film kerekedett A nyomorultakról, minimum dícséretes.
9/10
