Egészen sokáig halogattam Refn ezen munkájának megtekintését, pusztán merő sznobizmusból. A szokásosnál nagyobb hírverést annak tudtam be, hogy egy kommerszebb darab cannesi nagydíjas lett. Aztán a csapból is az folyt, hogy közönségbarát művészfilm így-úgy. Miután már az Oscar esélyeit latolgatták abszolút érdektelenné vált szememben, és legelőször csak a díjkiosztó után tekintettem meg. Felettébb ambivalens élményként bélyegeztem meg. Egyrészt technikai csúcsteljesítménynek tartottam, másfelől viszont bántóan vázlatszerűnek véltem a karakter-és történetfelépítést. De tény, hogy hetek-hónapok múlásával is bennem maradt az élmény. Számos jelenetet néztem vissza, a soundtrack-et néhanapján hallgattam. Röviden újranézésre késztetett.

A történet leírásába nem bocsátkoznék, praktikus okok miatt fölöslegesnek tartom. A közvetlen sztori teljesen sematikus, azonban felépítése korántsem hétköznapi. Nem is csodálom, hogy nemigen sikerült elsőre ráhangolódnom a filmre.

A Drive ugyanis folyton dekonstruálja magát, illetve váltogat a stílusok közt. Értem ezt úgy, hogy egy mezei akciófilmként indul, a "nightdrive" fonalat viszont percek alatt hátrahagyva egy szerelmi szál bontakozik ki. Mikor már azt hinné a néző, hogy akkor bizonyára ez lesz a vezérfonal, akkor ismét bejön egy újabb történeti sík, amiből végül egy bosszúeposz csúcsosodik ki. Tulajdonképp az élet is eként működik, de nem szeretném a két dolgot analógiába hozni, elvégre a Drive a legjobb indulattal sem nevezhető földhöz ragadott alkotásnak.

Bárminemű társadalmi, vagy politikai üzenetet nélkülöz, nem kritikus semmi iránt. A Valhalla Rising-gal ellentétben mégcsak nem is metafizikai síkon zajlik. Így tehát felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán viszonyul-e valamihez? Meglepő, de nem kizárólag egy gyönyörű karosszériával rendelkező autó, melybe nem építették bele a motort. A jing-jang szimbolika jóformán az egész filmet végigkíséri. Olyan ősmisztériumok vannak kontrasztba állítva, mint "természet-modernizáció", "gyöngédség-erőszak", "élet-halál", "férfi-nő". Az ínyenceknek további felfedezéseket tartogat a Refn által megidézett alkotások beazonosítása. Egyfajta olvasztótégelyhez hasonlóan az elmúlt évtized bizonyos alkotásainak emlékezetes szcénáit némely módosítással Refn beletuszkolta filmjébe (Mulholland Drive, Visszafordíthatatlan és Oldboy biztosan volt). A befejezés roppantul absztraknak és némiképp filozofikusnak titulálható. Főként a zárás emlékeztetett a rendező személyére.

Jelentősen megnövelve az írás terjedelmét részletekbe menően kitérhetnék a Drive kitűnő színészgárdájára, Ryan Gosling - talán már - ikonikusnak mondható játékára, a szín-fény használatra, és még oly sok másra (élükön a "scorpion jacket"). A filmtörténetileg fontos tény mégis az, hogy a '94es Ponyvaregény óta talán Refn volt képes lehengerlő profizmussal elmosni a határt a művészfilmek és a mainstream darabok között.

9/10