Candy (2006)
2012. május 29. írta: Bruse

Candy (2006)

http://www.chrisdry.com/wp-content/uploads/2010/04/candy.jpgAz elmúlt húsz évben megszaporodtak a sötétebb tónusú drog tematikájú filmek. Ennek legfőbb oka az lehet, hogy a kilencvenes évek elején a kábszerpiacra hirtelen betörtek a keményebb tudat módosítok, mint például a crack vagy a heroin. Míg a hatvanas-hetvenes években a művészek próbálták megértetni a társadalommal, hogy a fű vagy az LSD fogyasztása elfogadható, addig napjainkban már kétség kívül betegnek titulálják a kábszereseket.

Az ausztrál rendező, Neil Armfield filmje is egy reménytelen betegségnek mutatja be a kábítószerek világát, habár a hangsúly nem ezen van. Kvázi egy romantikus filmről van szó a Candy esetén.

Az alkotás Dan (Heath Ledger) és Candy (Abbie Cornish) szerelméről szól. Mindketten művészek, Dan költő, Candy pedig festő. Mindent elsöprő szerelmük közé a heroin kerül, mely az elején még az összetartó kapocs számukra, később már kapcsolatuk elidegenedését okozza.
 


A rendező nem tétovázik, in medias res módon már a film legelején belekezd a két junkie szerelmének boncolgatásába. A film szerkezete három részre, periódusra osztható: "Mennyország", "Föld" és "Pokol". Ez a szerkesztésmód bár nem megújító, de a züllés stádiumát jól ki lehet fejezni vele. A kezdeti drogos mámort és boldogságot egészen gyorsan felváltja az egymáshoz való viszonyuk romlása és testi-lelki leépülésük. Már az első -mondjuk így- fejezetben a testüket árulják a cuccért és a holmijaikat zálogba adják. A második fejezet végénél már a dráma nagy része megtörténik, az igazi pokoljárás ekkor zajlik. A sok terror után gondoltam, reménykedtem, hogy egy maradandó filmélménnyel leszek gazdagabb, de a film utolsó felvonása és vége valahogy félrecsúszott. Értem én, hogy a leszokás utáni élet kiüresedését akarták a készítők bemutatni végezetül, de az egész lagymatag lett, ráadásul a befejezés tanulságával sem értek egyet.

http://0.tqn.com/d/worldfilm/1/0/r/o/Abbie-Heath-restaurant.jpgStílusában egy komolyabb hangvételű naturalista művészmozihoz áll a legközelebb. Végig szürke, fakó képekkel dolgozik a rendező, így növelve a kilátástalanságot amit majdnem sikerült többé-kevésbé átadni a nézőnek. Csakhogy az utolsó harmadban a film környezetet vált és ezután nálam vakvágányra került az egész produkció. Miután a film majdnem elérte a tetőpontot és a direktornak sikerül fokoznia a drámaiságot, egy parasztvágással tévéfilm-szagúra silányítja az amúgy addig működőképes, de klisés filmet.
További rendezői eszköz a narráció használata. Többnyire könyvadaptációkban használják egy külső elbeszélő gondolatait, ami itt sincs másként, mivel a film egy azonos című regényből készült. Noha a narráció sok dologra alkalmas, legyen az hangulati elem vagy filozofikus eszmefuttatások sorozata, itt egyszerűen csak lóg a levegőben az egész. Néha úgy menet közben elhangzik pár mondat, de ezeknek nuku a mondandója és ahogy elhangoznak a szavak, úgy, annak a módján felejtjük is el őket.

A színészek kellően hozzák a közepes szintet, amelyet a egész film megkíván. Pedig lett volna potenciál a nagy színészi teljesítményekre, mivel az egész film két karakter kapcsolatáról akar szólni. Heath Ledgerrel végül dűlőre jutottam, vele kapcsolatban az a konklúzióm, hogy egy teljesen közepes színész volt, akiben talán meg lett volna a lehetőség arra, hogy egy jó aktor válhassék belőle.

Végezetül a Candy újdonságot és meglepetést teljesen nélkülöző alkotás, amely biztosan lehetett volna erősebb is. Műfajában, témájában már korábban elhangzottak a nagy állítások, de legalább végig tartalmaz feszültséget, emellett sallangmentes.

5/10
 

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr44549275

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.