Toine Heijmans svéd újságíró első regényének színvonala kissé hullámzó, mint a borítóján a tenger. Lehet, hogy tudatos írói fogás ez a hullámzásra való rájátszás, így viszont egyenetlen a kötet dinamikája, egyes részek leülnek, ami egy ennyire rövid, „egylevegős” történetnél kevésbé szerencsés. Ami miatt viszont mégsem lapozzuk át ezeket az oldalakat, az az, hogy Toine Heijmans szerintem kifejezetten jól ír.

A történetben egy férfi (egy apa) három hónapos északi-tengeri hajóútjának utolsó két napját követhetjük végig. Donald eddig egyedül vitorlázott, a hazaútnak ezt az utolsó szakaszát viszont hétéves kislányával, Mariával együtt teszi meg. A tenger nyugodt, Maria élvezi az utazást, Donald pedig bebizonyíthatja a feleségének (és saját magának is), hogy haza tudja vinni a lányát, hogy felelősségteljes, jó apa.

Amikor az alaphelyzet ennyire idilli, az olvasó számít rá, hogy valami megrázó fog történni. Emiatt kicsit öngól már a fülszövegben felhívni a figyelmet valamiféle csavarra – eleve allegóriaként olvassuk a történetet, sejtjük, hogy nem minden az, aminek látszik. Így viszont az események elsődleges jelentése szinte teljesen elvész, nincs meg a két jelentéssík folyamatos egymásra játszása, kicsit eltűnik a misztikum. Pedig a regény ebben a legerősebb: kíméletlenül őszintén mutatja be egy apa félelmeit, kétségeit saját szerepével kapcsolatban. Donaldnak most már Mariáért is felelősséget kell vállalnia, miközben nem csak a tengernek, hanem a lánya szeretetének is ki van szolgáltatva.

A narrátor szinte végig a főszereplő, aki elég sablonos (egy férfi, aki ki akar szakadni a mókuskerékből, kicsit befelé szeretne figyelni, elvonulni a világtól), ráadásul az én ízlésemnek túl sokszor bombázza kínai szerencsesüti-bölcsességekkel az olvasót. A történet maga is elég sematikus, a víz mint őselem, mint az élet szimbóluma és a tengeri utazás, a hazatérés születéssel való párhuzama adja magát. A férfi monodrámájának feszültségét a vitorlás zárt, körülhatárolt tere, illetve a kialvatlanság miatti más tudatállapot fokozza.

Miben más, miben eredetibb mégis ez a történet, mint a többi „szembenézni-az-elemekkel-a-tengeren” regény? Az apa-lánya kapcsolat lélekbe látó ábrázolása miatt. Emellett pedig azzal, hogy Maria is a hajón van, a férfi kénytelen néha gyermeki nézőpontból értelmezni a körülötte zajló eseményeket, ami kifejezetten jót tesz a történetnek. Maga az elbeszélésmód naplószerű, de sokféle szöveg megjelenik benne, sms-ek, Maria naplója, a hajónapló, Maria mesekönyvéből egy hajózós mese – ezek is mind változatosabbá teszik a leírásokat. A mondatok gördülékenyek, siklanak az elég statikus történet ellenére is. És mivel Heijmans jól ír, egy reggelizés vagy fürdés, a leghétköznapibb dolgok is érdekessé válnak.

A könyv különleges hangulatához a megjelenése is hozzájárul: a borítója és maga a könyv is gyönyörű kívül-belül – a kék ötven árnyalatából sikerült azt kiválasztani, ami szerintem meseszép. Jenna Arts illusztrációi pedig tökéletes összhangban vannak a tartalommal, némelyik egészen költői, sokat ad az olvasásélményhez. És bár folyamatosan próbálunk rájönni, hogy mi lesz a csavar, az író mégis tud meglepetést okozni, egyáltalán nem egyértelmű a lezárás, még a könyv becsukása után is ad gondolkoznivalót. A kiszolgáltatottságot, a kudarctól való félelmet és a szeretetre való vágyakozást pedig úgy jeleníti meg Heijmans, hogy szinte mi is a hajón érezzük magunkat, szinte érezzük a tenger illatát.

8/10