Nora K. Jemisin A megtört föld című trilógiájának második kötete is megkapta a Hugo-díjat, ami persze önmagában még nem jelent semmit. Lehetne ez egy tipikus „második kötet” is, kifejezetten a nagy lezárást felvezető, unalmas történettel. De nem az. Bár Jemisin továbbra is elég töményen ír, az első kötetnél én ezt sokkal jobban élveztem olvasni – míg ott az univerzumépítésen volt a hangsúly, itt kicsit lelassul a tempó, a belső történések, az események lecsapódása a szereplők lelkében sokkal fontosabb, mint maguk az események. Emiatt a kötet persze nem kifejezetten könnyű olvasmány, de szerintem nagyon megéri kicsit elveszni benne.

A történet szerint Essun a vándorlás után próbál beilleszkedni a világvége túlélésére berendezkedő Kasztrima mindennapjaiba, miközben régi tanítója (szeretője, barátja), Alabástrom új tudást és feladatot bíz rá: ha Essun sikerrel jár, az mindent megváltoztathat Rezdületlenben. Eközben lánya, Nassun a Megtalált Hold nevű közben fedezi fel valódi erejét, és lassan ráébred, hogy a képességei megrengethetik a világot.

Kétségkívül anya és lánya a két legfontosabb karakter a regényben; fejlődésük, tapasztalataik, kétségeik átélése során értjük meg egyre jobban a motivációikat. Jemisin ebben a kötetben sokkal közelebb hozza az olvasóhoz a szereplőit, belelátunk a lelkükbe, átérezzük a fájdalmukat, gyengeségeiket. Essun eddig is hatalmas mélységekkel teli karakter volt, Nassun pedig egyre többet tanul, egyre többet tapasztal meg az őt körülvevő világból, amivel párhuzamosan egyre többet ért meg önmagából és az anyja tetteiből is. Jemisin elképesztően érti az anya-lánya kapcsolatok összetettségét.

A mellékszereplők is jól megrajzoltak, élettel teliek. Schaffa változik az előző kötethez képest a legtöbbet; belelátunk a múltjába, sokkal rétegeltebb lesz, kétségei támadnak – például, hogy tényleg el kell-e törni egy kislány kezét ahhoz, hogy biztosan tudja uralni az erejét. Jemisin úgy szövi át különböző motívumokkal és a múltra való utalásokkal a regényt, ahogy a varázslat az általa teremtett világot.A múlt hatása a jelenre és a múlttal való szembenézés elkerülhetetlensége egyébként is erőteljesen szervezi a történetet. Nassun útja kísértetiesen hasonlít Essunéra, Essunnak pedig a múltja elől való menekülés után most meg kell állnia és meg kell fordulnia, még ha ez fájdalmas is. A Fulkrum visszatér Nassun sorsának alakulásában, Korund emléke pedig Alabástrommal, aki Essun élő (még valamennyire élő) lelkiismerete. Az írástechnika továbbra is jellegzetes: elbeszélőnk sokszor kiszól, kommentárokat fűz a történésekhez, és folyamatosan megszólítja Essunt – E/2.-ben, és valójában Essun nem olyan rossz példakép. Élő, lélegző, hibákkal és a rossz döntéseinek gyötrelmeivel teli, de szeretni tudó és akaró, erős, baromi erős nő.

A regény mélyre ható társadalomkritika is, amit Jemisin az egyéni sorsok által (is) mutat be: Nassun apjával való kapcsolatában ott tükröződik a társadalom orogénekhez (roggákhoz) való viszonya. Ezzel az írónő nagyon finoman tanít toleranciára; arra, hogyan lehet elfogadni a gyermekünk „másságát” (legyen az bármilyen „másság”), mekkora erő kell a meggyökerezett gondolatok megváltoztatásához, és vajon mi állhat az előítéletesség és a félelem hátterében. Az előítéletesség társadalmi szerepe központi a regényben, és a szereplőkön keresztül dinamikusan változik. Essun például orogénként teljes elutasítással találkozott egész élete során, ő azonban ugyanilyen előítéletes a kőfalókkal (Antimon, Hoa) szemben. És ha már kőfalók, Essunnal együtt bennünk is folyamatosan átértékelődik az emberi fogalma: attól, hogy valami (valaki) külsőre embernek néz ki, még nem biztos, hogy belül is az – és ez fordítva is nagyon igaz.

A regény végső kérdése, középpontja és tanulsága szerintem a feláldozhatóság és az önfeláldozás. Feláldozható-e az egyén a közösségért? Meddig lehet kihasználni valakit, és meddig lehet kihasználni önmagunkat? Érdemes-e megmenteni egy olyan világot, amitől eddig csak fájdalmat kaptunk? A trilógia befejező kötetében remélhetőleg választ kapunk ezekre a kérdésekre is, és a különböző nézőpontokból, a rengeteg apró töredék, részlet segítségével úgy áll majd össze teljessé a történet, rétegekből, mint maga Földapa.

10/10