Azt már mindenki tudja, hogy A víz érintése lett a legjobb film az idei Oscaron, Guillermo del Toro pedig a legjobb rendező, aki viszont nem csak filmre álmodta meg a történetet, hanem Daniel Kraus-sal összedolgozva könyvet is írtak belőle. Nem is akármilyet.
Én azok táborát erősítem, akik szerették A víz érintése filmet, teljesen elvarázsolódtam a játékidő alatt. Az Akadémia döntésével viszont én sem értek teljesen egyet, de ez már más lapra tartozik.
A fülszöveg szerint Richard Strickland kénytelen elvállalni egy dél-amerikai küldetést: élve el kell fognia egy titokzatos lényt, amit a dzsungel népe istenként tisztel. Strickland végül sikerrel jár és Baltimore-ba szállítja a lényt, az Occam Űrkutató Központba, ahol a néma takarítónő, Elisa Esposito és a teremtmény között romantikus szerelem bontakozik ki.
Nem is húzom tovább az időt: hogy jobb-e a könyv, mint a film? Szinte rögtön rávágnám, hogy igen, viszont beugranak a kedvenc jeleneteim is a filmből, úgyhogy bonyolultabb ez a kérdés annál, mint aminek elsőre tűnik. Ami biztos, hogy a könyv sokkal-sokkal részletesebb, mint a film - igazán érdekelne egy rendezői változat, az se baj, ha hat órás lenne végül. Aki esetleg unta a filmet, annak ez a könyv sem való, viszont minden benne volt, amit én a film nézése közben hiányoltam, hibának láttam.
A könyv rögtön erősen indított nálam, ugyanis az egyik kedvenc írói eszközömmel vezeti végig a történetet: a váltakozó szemszögekkel. A két legfontosabb szereplő természetesen Strickland és Elisa, de mellettük Giles, Zelda, Hoffstetler, és Lainie Strickland is több fejezetet kap, sőt, még a teremtmény gondolataiba is beleláthatunk a könyv második felében. És ez az ügyes húzás az, ami miatt a könyv végig érdekes tud maradni. A filmben néha úgy éreztem, hogy a levegőben lógnak a dolgok, de a könyvben mindenki egészen részletes múltat és ezáltal motivációt kap. Egyszerűen pontos és fontos helyük lesz a történetben.
Leginkább talán Strickland lett eltalálva, aki a történet legnagyobb tragikus hőse. Túlélt egy háborút, de az ottani tettei még mindig gúzsba kötik; ugyan ő azt hiszi, hogy mindez csak átmeneti és nemsokára szabad és boldog lesz, de az olvasó végig tudhatja, hogy ő már menthetetlen, belül már tönkrement a múltban történtek miatt. Kifejezetten nehéz hangulatú az első pár fejezet, ami a dzsungelben játszódik, ahogy Strickland fokozatosan leveti magáról az emberi mivoltát, hogy szembeszálljon a lénnyel, a vízi istennel és szomorú volt látni, ahogy ezt az emberi részét már képtelen újra magára venni, hiába próbálkozik.
Vele egyetemben Elisát is sokkal jobban megismerhetjük és végig a csodálatos Sally Hawkins lebegett a szemem előtt olvasás közben. Stricklanddel szemben Elisa fejezetei kicsit könnyedebbek ugyan, de Krausék elég sokat elmélkednek a magányról és a társas kapcsolatokról a lány szemén át. A múltját is megismerjük. A némasága nyilvánvalóan fontos tulajdonság (a történetben ugye mindenkinek van valami hasonló), ami elhatárolja őt a világtól és teremt magának egy sajátot, de kötődése a teremtményhez valószínűleg nem is tudott volna kibontakozni, ha mondjuk ő lett volna a legmenőbb maca a plázában a jóképű, gazdag férjjel és fehér kerítéses házzal. Ez az idézet különösen megfogott: "Milyen, ha nemcsak a saját világában létezik, hanem valaki másénak is a része?"
A mellékkarakterek közül Giles volt a kedvencem, ami erősen a film hozadéka lehet, Richard Jenkins nagyon élte a szerepet, de egyébként mindenki jó. Nyilvánvalóan Lainie Strickland történetszála hordozta magában a legnagyobb újdonságot, lévén, hogy a filmben teljesen felejthető karakter, itt viszont majdhogynem megállja Elisával szemben is a helyét, mert érdekes párhuzamokat lehet tenni kettejük között. Kíváncsi vagyok, honnan jöhetett eredetileg az ötlet, nekem a Mona Lisa mosolya film és a Mad Men - Reklámőrültek sorozat ugrott be róla. A 60-as évek is szerencsés választás volt a történet idejének, a hangulat végig nagyon el volt találva.
És hogy mi van a szerelmi szállal? Mi lenne, csodálatos végig. Igazából én nem tudok megbotránkozni azon, hogy egy nő és egy vízilény szeret egymásba, a tinikoromban berobbant vámpíros Alkonyat lehet pont erre kezdett el felkészíteni, nem beszélve az őt követő könyvhullámról, amikben aztán volt minden, meg van az amazonos e-bookoknak egy furcsa szeglete, ahol már a borítók alapján is megdöbbentőbb történetek leledzenek, mint A víz érintése. Elisa és a teremtmény kapcsolatában sok mindent lehet szeretni, az egyik kedvenc részem viszont mégis az, amikor Elisa győzködi Giles-t, hogy segítsen neki megmenteni a teremtményt és hogy végül mi veszi rá a férfit, hogy ne hagyja cserben a lányt. Meg amikor a teremtmény csapongó gondolataiba látunk bele, hát majdnem elbőgtem magam, annyira szép volt. Lehet akármennyi halszex poénnal jönni, lehetnek akármennyire szórakoztatóak, a lényeg itt nem az, hogy milyen lénybe szeret bele Elisa és a kölcsönös elfogadás volt számomra a legfontosabb üzenet. Hiszen ezt még nemigen láttuk azelőtt, sőt, olyan történeteken szocializálódtam, ahol valamelyik félnek a megváltozása szinte alapkövetelmény, le kell mondani valamiről a másikért. Itt van például az előbb említett Alkonyat, amiben az emberlány és a vámpírfiú románcának központi témája, hogy a lány egy alsóbbrendű faj tagja és mindenképpen szabadulni akar ettől.
A margóra még: mindig jó olyan könyvet kézbe venni, amin érződik, hogy egy minőségi kiadás volt a cél, a borító annyira gyönyörű, hogy a kép sem tudja igazán visszaadni (ajánlott legalább szemrevételezni a könyvesboltban) és az 1-2 illusztráció is nagyon szép lett. Azt pedig végképp slusszpoén számomra, hogy az Édesvíz Kiadó jelentette meg (a Bluemoon Könyvek hozzájuk tartozik).
Összességében A víz érintése egy remekül megírt, gyönyörű mese magányról, barátságról, bátorságról és szerelemről, csak hagynod kell, hogy megérintsen.
9/10
A könyvet az Édesvíz Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
