Tizenéves voltam, amikor a Lara Croft: Tomb Raider című filmet láttam. Természetesen onnantól én is folyamatosan parkettafonásban hordtam a derékig érő hajam és igyekeztem minél tovább életben tartani Larát a játékban, amivel a barátnőmmel felváltva játszottunk. Ami nagyon megfogott, és ami miatt máig guilty pleasure számomra a film, az a hangulat és maga a női karakter, ugyanis előtte csak a kemény Steven Segal, Jackie Chan-féle akciók, vagy az Indiana Jones-féle kalandfilmek közül választhattunk. 2013-ban sor került Lara rebootolására a játékvilágban, ami idén megtörtént Hollywoodban is.

A 2018-as Tomb Raider egy eredettörténet, amelyben egy sokkal tapasztalatlanabb, de kitartó Larát (Alicia Vikander) ismerhetünk meg, aki 21 évesen East London nem túl bizalomgerjesztő utcáit rója biciklis futárként, miközben alig telik neki lakbérre, és alig ér oda időben az egyetemi előadásokra. Mindenáron a saját lábán kíván megállni, így nem hajlandó átvenni apja cégbirodalmának irányítását, ahogy az is szent meggyőződése, hogy Lord Richard Croft (Dominic West) még él. Hét év eltelte és a tényekkel való folytonos szembesítés dacára Lara elindul, hogy egyszer s mindenkorra megoldja az apja halálát övező rejtélyt. Hátrahagyva addigi életét, apja utolsó ismert tartózkodási helyét veszi célba: egy mesebeli sírkamrát, ami egy legendás szigeten, valahol Japán mellett található. Küldetésével nagy fába vágja a fejszéjét; már a sziget megközelítése is veszedelmes kalandot ígér. A tét nagyobb nem is lehetne Lara számára, aki a kedvezőtlen esélyekre fittyet hányva, éles eszére és tántoríthatatlanságára támaszkodva feszegeti tűrőképessége határait, útban az ismeretlen felé. 

Mivel valóban közel állt hozzám a brand, ezért nagyon vártam a folytatást; egyedül Alicia Vikandert féltem Lara megtestesítőjeként látni. A film nagyon sok időt elpazarol a fiatal lány bemutatásával, azonban nem mélyebb karakterábrázolásra, az apa-lánya viszony kibontására megy el szinte a játékidő fele, hanem annak bizonygatására, hogy Lara - még az akció miatti adrenalinlöket hiányában is - van olyan kemény, mint a korábbi részekben látott Angelina Jolie által megtestesített profi gyilkológép. A dzsungelbe érve aztán a kalandfilmekre jellemző összes olyan klisét felvonultatják az alkotók, mint a sírkamra, a karizmatikus gonosz vezető vagy az emberiség megmentése; a történetbeli csavarok előre láthatóak, de az akciófilmekre jellemző panelek is visszaköszönnek. Az egyetlen újítás maga a főszereplő: Jolie szexszimbólummá vált Larája helyett Vikander az új grafikához idomuló, esendőbb, filigránabb főhőst elevenít meg. 

Az új Tomb Raider talán az eddigi legjobb videójáték-adaptáció - bár az Assassin's Creed által felállított lécet nem volt nehéz megugrani - , mégis megvannak azok a gyermekbetegségei, amelyek többek között társai bukását is okozták. A legtöbb esetben ugyanis nem feltétlenül a játék átirata jelenti a fő problémát, hanem a rossz megvalósítás. Sajnos a recept ezúttal is a szokásos: a film nem létező jelenségekként kezeli a realitást, a gravitációt, de a logikának is búcsút mond. Habár nincsenek lassított jelenetek lövöldözés közben, a több funkcióval rendelkező csákány; Lara ugrásai, amelyek során több 10 métert repül a levegőben, sokszor figyelmeztetnek minket arra, hogy hogyan közelítsük meg a művet. Uthaug rendezése néhol olyan mértékű túlzásokba esik, hogy azt is megkérdőjelezi a néző, hogy a főhősnő valójában ember-e. Ehhez kapcsolódik még az, hogy a film az érzelmeket is teljesen nélkülözi: nemcsak Lara első emberölése utáni sokkját nem érezzük, de apja hivatalosan holttá nyilvánítását sem biztos, hogy okos döntés volt úgy kommunikálni, mintha a kezét kérték volna meg. A CGI nem ordít a vászonról; a történet pörgős és többnyire nélkülözi az üres járatokat, végig fenntartja a figyelmet; nincsenek kínos és erőltetett poénok. A film legnagyobb hibája az, hogy videojátéknak hiszi magát, ami miatt nemcsak minden emocionális és valóságos elemet, hanem egy minőségi adaptáció potenciális lehetőségét is zsigerből hajítja ki az ablakon. 

Habár Lara karakterével az előző két rész nem igazán foglalkozott, az apja elvesztése, annak hiánya okozta fájdalmát jól ábrázolta; itt azonban ennek jelét sem látjuk, hiába megy át jelentős fejlődésen a személyisége, az idősebb énjét mozgató és kísértő trauma elbagatellizálása minden, az alkotók számlájára írható érdemet likvidál. Sajnos a mű legnagyobb pozitívumaként egyedül Alicia Vikandert tudom megemlíteni, aki bár Jolie-hoz képest kislányos, de hiteles az új Larát megidéző koszos, izzadt, ugyanakkor mégis nőies és esendően kemény lány szerepében. A fizikai felkészülés, a több kiló izom felszedése és a kaszkadőrök lehető leggyakoribb nélkülözése meghozta az eredményét; a jól koreografált és kivitelezett akciójelenetek élvezetesebbé teszik a filmet. Az alkotók szinte semennyi teret nem adtak a karakternek, azonban a színésznő igyekszik a - lehetőségekhez képest -  legkomplexebb alakítást nyújtani. Az idomokkal bőven megáldott, hosszú lábú és szexi lövöldöző ikon helyett most egy erős, céltudatos, ugyanakkor esendősége miatt szerethetőbb Larát kapunk. 

A Tomb Raider tehát nagy előrelépés a videójátékok adaptálása szempontjából, ugyanakkor önálló filmként még mindig nem áll biztos lábakon: ahogy elődei, úgy ez is leginkább guilty pleasure-ként képes csak funkcionálni. A Jolie- féle filmek hangulatát tökéletesen visszahozza; a nosztalgia okozta pszichológiai hatások ezúttal is működnek, a régi rajongóknak és a gamereknek valószínűleg emiatt kevésbé fog fájni a végeredmény. Azonban a Croft-féle világot nem ismerők is bátran megnézhetik a művet, mivel annak ellenére, hogy nagyrészt a játékokból áll össze a dramaturgia, a franchise-t nem ismerők számára is szórakoztató, ugyanakkor gyorsan emészthető és felejthető lesz Lara első kalandja. 

6,5/10

A Tomb Raider teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (mafab) oldalán