Könyvkritika: André Aciman: Szólíts a neveden (2018)
2018. február 19. írta: tonks

Könyvkritika: André Aciman: Szólíts a neveden (2018)

befunky_collage4_2.jpg

Az év egyik első kellemes meglepetése volt számomra, mikor az Oscar-jelölt film alapjául szolgáló regény megjelent magyarul is. Tökéletes példa arra, mikor a filmadaptációnak köszönhetően a regény is jobban előtérbe kerül és így több mindenkihez eljuthat, mint ahogy egyébként alapesetben tette volna. Ez a történet pedig tényleg minden figyelmet megérdemel és nem csak az LMBT címke miatt.

A történet főhőse Elio, aki a szüleivel tölti a nyarat a családi nyaralóban, valahol Olaszországban, a 80-as években. Egyetemi professzor édesapja és édesanyja minden évben vendégül lát egy szerencsés jelentkezőt, aki félig asszisztensi munkakörben, félig alkotói szabadságban tölthet náluk 6 hetet. A 17 éves Elio figyelmét azonnal felkelti az amerikai Oliver, aki valahogy más, mint az elődei és az amúgy okos fiúnak rá kell döbbennie, hogy eddigi világa teljesen kibillent a helyéből és Oliver az, aki visszabillentheti, vagy még inkább teljesebbé teheti.

A "film vagy könyv" örök vitája kapcsán általában szeretem előbb elolvasni a könyvet, mint a látni a filmet, de ez most nem így alakult. (A film nézésekor még nem tudtam, hogy magyarul is meg fog jelenni a könyv.) Egy cseppet sem bánom azonban, hogy ez most így jött össze, mert a film tökéletes kiegészítője a könyv - és fordítva. Mivel ez nem filmkritika, így nem is kezdenék bele mélyenszántó elemzésbe a róla, de összességében egyetértek FroG kolléga kritikájával. Szerettem nézni, szerettem a szereplőket és egy remek filmnek tartottam a könyv olvasása előtt, és annak tartom utána is. A film egyébként nem sokban különbözik a regénytől, az összes kulcsjelenet szinte szóról szóra megtalálható a könyvben is. Pár dolgon változtattak csupán, de ezek egy részét nem is bánom, valamint érthető miért hagyták ki, írták át. A film megközelíti a tökéletes filmadaptáció elérhetetlennek tűnő fantazmagóriáját.

Ami az egész történetben azonnal megfogott, az a szerelem, azon belül is az első szerelem kezelése, amely egy olyan érzés, amit mindenki megtapasztalt már, vagy majd meg fog. Szeret? Nem szeret? Ezt a témát millió és millió módon feldolgozták már, André Aciman viszont megmutatja hányféleképpen is lehet szerelmes az ember. Nagyon tetszett, hogy ilyen őszinte természetességgel írt két férfi szerelméről, akiknél nem is az a lényeg, hogy ők most melyik nemhez is vonzódnak éppen. Nem, ők csak két ember, akit beleszerelmesednek egymásba. És Aciman még ennél is tovább tud menni kicsit, és megmutatja, hogy nem csak egy emberbe lehetünk szerelmesek, hanem Olaszországba, a művészetbe, a kajszibarack lébe, vagy a lusta nyári délutánokba. A világba. Nagyon okosan lett kiválasztva a hely és az idő a történetben, még belőlem is kihozta a nosztalgiát, az elvágyódás érzését, pedig még csak futó gondolat sem voltam a 80-as években.

A könyv legelejétől világos, hogy Elio már felnőttként tekint vissza arra a bizonyos nyárra. Aki esetleg lassúnak, vontatottnak találta a filmet, az nem biztos, hogy barátra lel ebben a regényben, a nagy részét ugyanis Elio belső monológjai, elmélkedései teszik ki, amely sokszor a valóságban is elhangzott párbeszédekkel is összekeveredik. Néha elvesztettem a fonalat, hogy hol végződik Elio és hol kezdődik a világ, de ez egy cseppet sem zavart, sőt. Nagyon kutatok az agyamban, mikor éreztem ennyire jól magam egy szereplő fejében, aki ráadásul egy kamasz fiú, de nem jut eszembe ilyen. Elio világa már-már utópisztikus volt számomra: kedves, okos és laza szülei vannak, gazdagok (legalábbis minden jel erre utal a házvezetőnőtől az állandó vendégfogadásig), a nyarakat az olasz Riviérián tölti. Gondja egy szál se, zenélhet, olvashat, úszhat kedvére. Ebbe a világba robban bele Oliver, aki lazaságával, lobogó ingjeivel, "Később!"-jeivel mintha nem illene ebbe a közegbe. Mivel végig Elio szemszögéből látjuk, mi is önkéntelenül szerelmesek leszünk egy kicsit belé, izgatottan várjuk, felbukkan-e az oldal alján a neve, megnyikordul-e az erkélyajtója zsanérja. Az olvasás során nem bántam, hogy ennyire bevonódtam a történetbe, így az egészre visszanézve viszont kétségtelen, hogy az író annyira Eliora, ő pedig annyira Oliverre koncentrál, hogy objektíven látni szinte lehetetlen. Pedig Oliver tetteinek elemzése is megérne egy misét, hogy ő most bátor volt, vagy gyáva, kíváncsi lennék, hogy az ő szemszögéből milyen lenne a történet. Illetve a film remekül kezelte a mellékszereplőket (Marzia, a szülők, stb.), a könyvben jobban elsikkadnak, hiszen Elio is csak futólag figyel fel rájuk, egy-egy fontosabb jelenet erejéig.

A történet cselekményét nem bonyolult összefoglalni, pár mondat is elég lenne hozzá. A könyv cselekménye túlmutat ugyan a film befejezésén - ami elmondhatatlanul jót tett a lelkemnek - de így sem mondanám, hogy ezen van a hangsúly. Sokkal inkább a hangulaton, a szerelem körüli elmélkedéseken, két ember kapcsolatának lassú, néhol félreértéseken, máskor teljes őszinteségen (ami pár igencsak bizarr jelenetet is szült) alapuló alakulásán. Elio, Elio, Elio. Oliver, Oliver, Oliver.

A homofóbok szívszédülést kaphatnak ugyan, de egyébként mindenkinek ajánlom ezt a regényt, kihagyhatatlan olvasmányélmény. Aztán nézzétek meg a filmet. Vagy nézzétek újra.

 

9/10

A könyvet az Athenaeum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr9913660148

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása