Sorozat: Star Trek Discovery 1x10-15
2018. február 13. írta: FilmBaráth

Sorozat: Star Trek Discovery 1x10-15

Olyan űrsebességre kapcsolták a második (fél)évadra a készítők a Star Trek Discoveryt, hogy öröm volt nézni

star_trek_2.jpg

Olyan űrsebességre kapcsolták a második (fél)évadra a készítők a Star Trek Discoveryt, hogy öröm volt nézni. Berúgták a motort a fedélzeten rendesen, ahogy átkerültünk egy párhuzamos univerzumba, úgy felgyorsultak az események, hogy pislogni sem mertem, nehogy lemaradjak valamiről. Meglepő fordulatok sora, akció és látvány a köbön, nem csoda, hogy a filozófiára nem sok idő maradt, de azért a sorozat hagyományaihoz híven az évad végére kaptunk egy kis ízelítőt abból, mit is jelent a Csillagflotta. A záró képsorokon tuti biztosan könnyben fog úszni minden trekkie szeme, a többiek pedig megtapasztalhatják, hogy milyen az igazi Star Trek-feeling. Kár, hogy egy kicsit túlzásba vitték a vizualitást a forgatókönyvhöz és a karakterekhez képest, de most érte utol a technika a sorozatot, most kellett megmutatni, hogy milyen is az univerzum, amelyet sok-sok évvel ezelőtt Gene Roddenberry megálmodott. Ugyanúgy végtelen, mint George Lucas messzi-messzi galaxisa, de itt a lényeg nem az akció (bár azért nem kell félteni ezen a téren sem a Csillagflottát) és az űrcsaták, hanem a filozófia, mely szerint felfedezők vagyunk, nem katonák. Sok hibája volt az évadnak, de az mindenképpen a javára írandó, hogy visszahozta az igazi Star Trek-érzést, bebizonyította, hol tart a CGI (tévés szinten hihetetlen magasságokban), megdobogtatta a trekkie-szíveket és visszarángatta a franchise-t arról a látványos, de semmitmondó útról, amelyre az újragondolt filmek terelték. 2019-ben jön az új évad, amelyet én személy szerint nagyon várok, az eddigiek alapján nem fogunk unatkozni, a készítőket pedig nem irigylem, jó magasra tették magunk a lécet, de azért a folytatáshoz át kell gondolni a karaktereket, és nem fér bele még egy olyan durva mellényúlás a szereplőknél, mint most az Ash Tyler-t játszó Shazad Latif, aki olyan harmatgyenge alakítást nyújtott, főleg a többiekhez képest, hogy rossz volt látni.

A párhuzamos univerzum, ahová a USS Discovery került egy önkényuralmi világ, amelynek vezetője a Császár, akinek a kiléte hatalmas meglepetés, azonban Michael-nek (Sonequa Martin-Green) félre kell tennie a személyes érzéseit, és mindent meg kell tennie, hogy visszajuttassa a legénységet oda, ahová tartozik. Azonban olyan ellenséggel kell szembenéznie, akire álmában sem gyanakodott volna...

A szerelmi szál rémesen gyenge maradt továbbra is, de szerencsére nem volt túl sok idő a romantikára, olyan gyorsan zajlottak az események, hogy levegőt venni sem volt időnk. A fordulatok nem voltak kiszámíhatóak, az is jó húzás volt, hogy a legénységnek gyakorlatilag saját magával kellett harcolnia, ez lehetőséget adott a színészeknek arra, hogy új oldalukról ismerjük meg őket. A történet annyira sodró, hogy nem érünk rá olyan apróságokon rágódni, mint pl. hogyan tudtak viharsebesen regenerálódni Lorca társai, miután hosszú ideig kínozták őket, de hát császárt kellett dönteni, nem értek rá, na. Lehet persze ilyen apróságokon szőrözni, de az összhatás annyira meggyőző, hogy inkább hagyjuk magunkat sodorni az eseményekkel, érdemes. Nemcsak a látvány lenyűgöző, hanem a kártyákat is olyan jól keverik a forgatókönyvírók, hogy többször garantáltan le fog esni az állunk.

Azzal, hogy egy párhuzamos univerzumba vitték át a (fél)évadot, kihúzták a történet azon gyenge pontját, hogy a klingonok eléggé egysíkúak, és nem igazán hisszük el nekik, hogy tényleg le tudják győzni a Csillagflottát. Ebben az új világban azonban elereszthették a fantáziájukat az írók, és mindjárt fel is pörögtek az események, pláne, amikor kiderült, hogy ki is a legénység igazi ellenfele. A rossz és a jó egy idő után annyira összekeveredik, hogy már nem is tudjuk, kinek az oldalán kellene állnunk, és ez olyan izzást ad a sztorinak, hogy faljuk az epizódokat, hogy megtudjuk, mi lesz a vége ennek az őrületnek, amibe nagy hirtelen belekeverdtük a Discovery fedélzetén. Izgalmas és érdekes marad mindvégig a történet, az utolsó jelenet pedig igazi trekkie-mennyország.

star_trek2.jpg

A nagy örömködés után azért nézzünk szembe a gyengeségekkel is. A gyorsan pergő események közepette a karakterek nem értek rá fejlődni, Michael figurája egyszerűen nem annyira összetett, hogy elvigye a hátán az egész sztorit, a szerelmi szál pedig felejtős. A látvány volt az elsődleges, többször feláldozták a sztorit egy szépen kivitelezett képpel szemben, a filozófia és a tudomány is többnyire háttérbe szorult, de mindezzel együtt egy rendkívül szórakoztató és emlékezetes (fél)évadot kaptunk. Egyáltalán nem mellesleg végre lett egy jó főgonosza a sorozatnak, aki nem ért el ugyan Darth Vader-i magasságokat, de azért elég badass figura lett.

Sonequa Martin-Green engem nem győzött meg arról, hogy ő volt a legjobb választás a főszerepre (bár jobban is meg lehetett volna írva a karaktere), Doug Jones túl kevés jelentben szerepelt, pedig ő volt a legjobb, Jason Isaacs és Michelle Yeoh kiváló alakítást nyújtott, és a legénység többi tagja is bizonyította rátermettségét (mínusz Shazad Latif). A Star Trek Discovery sikerrel vette az első évadot, meghozta a kedvet a folytatáshoz, most kaparhatjuk a falat, amíg megtudjuk, hová vezetnek az új kalandok, de mivel tudjuk, hogy az űr a legvégső határ, az alkotók biztosan meg fognak tudni lepni bennünket. Live long and prosper Star Trek!

8/10

A Star Trek Discovery teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.

unnamed.png

 

A bejegyzés trackback címe:

http://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr5713660252

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.