Három óriásplakát Ebbing határában / Three Billboards Outside Ebbing, Missouri (2017)
2018. január 21. írta: Kata SWL

Három óriásplakát Ebbing határában / Three Billboards Outside Ebbing, Missouri (2017)

"Hogy lehetséges ez, Willoughby rendőrfőnök?"

Ha megkérdeznék, hogy az eddigiek alapján melyik filmet nevezném 2018 A régi városának, a Három óriásplakátot mondanám. Aki ismeri Martin McDonagh filmjeit, eredeti stílusát, tökélyre formált dialógusait, az nagyjából tudja, hogy mire számítson; azonban a rendező ezúttal olyan magasan felülmúlta önmagát, akárcsak főszereplője, Frances McDormand. Egy biztos: sokak toplistáján ott lesz az év végén.

275735_1506082919_8072.jpg

Amilyen vérszegény Oscar-szezonra számítottam idén, annyira sikerült az eddig látott filmeknek az ellenkezőjére rácáfolnia. Nehéz a Három óriásplakátról írni, ha az ember lánya már az egekig magasztalta A legsötétebb órát és Gary Oldamant (habár előle, mint legjobb férfi főszereplőtől valószínűleg senki sem fogja a trónt - és a szobrot-  elfoglalni), és a többi valamelyik mezőnyben esélyes film láttán csak kapkodja a fejét. McDonagh pedig jött, látott és győzött, mert valószínűleg nincs az a házsártos kritikus vagy néző, aki érdemben bele tud kötni a művébe. 

A film elején Mildred (Frances McDormand) kibérel három óriásplakátot, mivel hét hónap telt el lányának megerőszakolása, majd meggyilkolása óta, ám a tettes azóta sem került elő. A nő vakmerő lépésre szánja el magát: a plakátokon provokatív üzenetet címezve felelősségre vonja William Willoughby rendőrfőnököt (Woody Harrelson). A hatóság természetesen felháborodik Mildred tettén, a viszályt pedig csak fokozza, hogy a plakátoknak hamar híre megy. Mindenki máshogy reagál: Willoughby igyekszik segíteni, miközben megviseli Mildred egyszemélyes hadjárata; a lakosok pedig szinte kifordulnak önmagukból.

A direktor ezúttal kisvárosi figurákkal (de nem kisemberekkel) foglalkozik. Ebbing lakói együttéreznek Mildreddel, ugyanakkor nem tetszik nekik a rendőrség, főként a seriff gyalázása, ami sokszor meggondolatlan és erőszakos tettekhez vezet. Willoughby drámája miatt sokan megpróbálják a nőt lebeszélni tervéről, aki körmeszakadtáig akar harcolni az igazságért, vagy legalábbis valamilyen kapaszkodóért, hogy el tudja viselni lánya halálát. A néző sem tudja igazán melyik oldalt támogassa, amit a műben felsorakoztatott tragédiák és 180 fokos fordulatok sem könnyítenek meg. És akkor még szó sem esett a rasszista, teljes mértékben idióta rendőrről, Dixonról (Sam Rockwell), aki szintén sokszor a főszereplő útjába áll. Egyrészt az ő karaktere szolgáltatja a film egyik humorforrását, mivel nemcsak magát veszi véresen komolyan, hanem azt is, amit mond és tesz - utóbbiak gyakran megbotránkoztatóak. Emellett McDonagh mestere a  finomhangolásnak: mindig tudja meddig kell adagolni a tragikus elemek közé a humort úgy, hogy közben egyiket sem viszi túlzásba, holott sok meglepő hangulatváltozással operál. A Három óriásplakát nem csak dramedy, egy modern western is: a kisvárosban úgy intézik a dolgokat, ahogy kell; a direktor minden stílusjegyet becsempész, azonban az ő fegyvere a pisztolyok helyett a karakterek közötti pontos és frappáns dialógusokban érhető tetten. Ehhez jön még Frances McDormand, aki a "ha meg kell tenni, hát meg kell tenni" elvet követve olyan emberfeletti önbizalommal és tekintéllyel hagy helyben bárkit, hogy a legnagyobb westernszínészek is kalapjukat emelhetik előtte.

275735_1511168579_5742.jpg

Ami azonban a leginkább lehengerlő a műben, hogy magas minősége mellett véresen komoly témákkal foglalkozik, ráadásul nemcsak kapargatja a felszínt, hanem mélyen le is ás, miközben Mildred szájából igen fajsúlyos, mellbevágóan őszinte és igaz mondatok hangzanak el. McDonagh bátran boncolgatja azt, amit mások többnyire csak érintőlegesen mernek megemlíteni, az üzenetét pedig minden szájbarágás nélkül adja át  remek dialógusainak és meghökkentő fordulatainak köszönhetően. Habár azonosulni nehéz a szereplőkkel, mégis megtesszük: Mildred dühéhez hasonlót mozivásznon ritkán látni, ezért néha megdöbbentően kielégítő érzés nézni ámokfutását, és noha a karakterek döntései önmagukban vizsgálva elítélendőek, a történet olyan előzmények következményeiként mutatja be őket, amik miatt ha nem is mindig helyeseljük őket, de végül elfogadjuk, vagy jogosnak véljük.

Meg merem kockáztatni, hogy az elmúlt évek legjobb  és legösszetettebb fogatókönyvét hozta tető alá McDonagh: az őrült Mildred és Dixon, valamint a "jót" képviselő Willoughby nem csak a dramaturgia gerincét képezik történeteikkel, de izgalmas, komplex karakterek is, akik mély és átérezhető érzelmeket közvetítenek. A direktor szinte semmitmondó szituációkba kever meghökkentő elemeket, megszórva fanyar humorral; igazi, őszinte emberi érzésekkel és pillanatokkal, hogy aztán az eddig látottaknál is radikálisabbat váltson lépre csalva ezzel közönségét. A színészvezetés kitűnő, még a legkisebb mellékszereplőből is  a maximumot hozza ki, két legfontosabb szereplőjén pedig látszik, hogy írás közben végig a szeme előtt lebegtek. Frances McDormand élete alakítását nyújtja az önbíráskodó, nyers, ugyanakkor megfáradt gyászoló anya képében; nagy eséllyel ő lehet a párja Oldmannek az Akadémia legjobb főszereplő kategóriájában, de Sam Rockwell, aki jellemváltozásával és színészi bravúrjával a mű végére szinte ellopja a show-t Frances elől, szintén büszkén mondhat majd köszönetet a szoborért.

A Három óriásplakát Ebbing határában nem csak címében különleges: egy fekete humorral átszőtt mély karakterdráma; izgalmas és átgondolt történet a műnek kedvező zeneválasztással; jelentős és napjainkban releváns témákkal, amiket nemcsak feldob, hanem meg is válaszol. Nem egy tömegfilm, viszont ilyen, minden tekintetben kimagasló alkotás ritkán születik, ezért érdemes megnézni, hogy mitől is nevezhető okkal McDonagh géniusznak, és miért fog az Oscar fő kategóriáiban tarolni a műve.

10/10

A Három óriásplakát Ebbing határában teljes adatlapja a Magyar Filmadatbázis (mafab) oldalán

A bejegyzés trackback címe:

http://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr2913583067

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Vödör1 2018.01.26. 12:12:38

A Coen-testvérek filmjeihez hasonlít és nemcsak McDormand miatt, kellően érzelmes és abszurd egyszerre, a vége kicsit leült 7/10

Ja, és Sam Rockwell ismét zseniális, többet kéne foglalkoztatni.

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2018.01.29. 21:33:36

SPOILERes lesz
Imádtam ebben is, amit McDonagh korábbi filmjeiben, hogy bámulatosan öntörvényűen bánik az erkölcsi kérdésekkel, egyrészt a karakterei megformálása tekintetében, másrészt, hogy a nézőt is megfosztja ettől az erkölcsi kielégüléstől szinte minden pillanatban. Willoughby halála, hogy nem találják meg az elkövetőt, hogy mire elindulnak megbüntetni a fickót, úgy alakítja a sztorit, hogy az már teljességgel megkérdőjelezhető döntés legyen - erre szinte senki más nem képes. Főleg ilyen nyers, de elegáns humorral, az első perctől kezdve ilyen kegyetlen drámát építve mögé.

De mégsem volt számomra tökéletes ez. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi hibádzik nekem ebben a filmben, és hogy miért tetszik pl. a tesója által készített Kálvária jobban, aztán ez a cikk segített megfogalmazni:
www.theringer.com/movies/2017/11/8/16623634/three-billboards-outside-ebbing-missouri-film-review-frances-mcdormand

Két mondat fogott meg nagyon, és mindkettő eléggé telibe találja, ami az én problémám is:
"If you’re looking for a greater sense of the kind of police department that’d let Dixon get away with torture, or with throwing another man out of a window literally across the street from the police station, that’s missing here. A sense of context for the ways these people behave, and the relationships and moral unions that give rise to their behavior, is similarly missing. The movie feels like it’s playing out in a vacuum."

"Rather than give his characters ideas that complicate our sense of who they are—ideas about justice, punishment, fairness, even redemption—McDonagh keeps riffing on the same preordained arcs."

Szóval az egyik az, hogy rettentő elnagyolt, amit McDonagh csinált, Dixon pálfordulása gyakorlatilag Willoughby levele hatására zajlik le, de tényleg nincs semmi kontextusa az ő viselkedésének, csak úgy van. (És tényleg, az említett ablakon kidobós jelenet is marha jó volt, de mennyivel jobb lett volna, ha van rendes motivációja, nem csak egy kézenfekvő konklúziót vasal be ott McDonagh.) És emiatt tök funkciótlannak éreztem a mellékkaraktereket, főleg Dinklage-ét, vagy Welbyét, akinél szintén nem érezni, hogy mit miért csinált. És ez az, amiben sokkal jobb a Kálvária, noha ugyanezt a kisvárosi moralitásdrámát használja keretként: ott minden egyes figura, akivel a főszereplő leül beszélgetni, valamit hozzátesz a film témájával kapcsolatban, árnyalja a képet, itt meg csak hellyel-közzel kiszámítható és önismétlő összeütközéseket láthatunk.

Nem véletlenül emeli ki a cikk is az ominózus flashback jelenetet, mert egyrészt bátor McDonagh-tól, hogy meg mer húzni egy ilyet, de közben meg valahol le is olcsósítja az egészet azzal, hogy ennyire durva, ennyire hatásvadász módon támadja le a nézőt a finomabb, kidolgozottabb eszközök helyett.