Kata SWL kritikáját itt olvashatjátok
A Rossz anyák számomra 2016 egyik nagy meglepetése volt vígjátékfronton: elsőre úgy tűnt, a mostanában divatos női taplóvígjátékok egyikét kaptuk meg, amelyet csak azért imád mindenki, mert történetesen az anyaságról (is) szól, ehhez képest azonban (hollywoodi mércével mérve) egy kifejezetten valóságszagú, hiteles komédiát láthattunk. Ugyanis az elmaradhatatlan polgárpukkasztó poénok, a sablontanulságok mögül is felsejlett, hogy az alkotók tényleg igyekeznek megfogalmazni valamit az anyaság modern kori kihívásairól, és nem pusztán műválaszokkal feloldható műdilemmákról szeretnének mesélni. Ez hiányzik az ünnepekre becélzott folytatásból, amelyben ugyan ismét érezhető a korhatáros-családias hangulatkeverék furcsa bája, de üdítő különlegességek helyett már csak egy tucatvígjátékot pakoltak a motorháztető alá.
Persze túlzás lenne azt állítani, hogy az első rész bármilyen szinten is szembement volna a kötelező sablonokkal, mégis képes volt megteremteni azokat az azonosulási pontokat szereplőivel, azokat a hétköznapi szituációkat, amelyeken keresztül úgy éreztük, hogy a valóságról és nem egy Hollywoodban elképzelt mesterséges viszonyrendszerről fogalmaz meg gondolatokat. Látszólag ez a helyzet itt is adott: az egyik anyuka maximalista és folyton elégedetlen a lányával, a másik nem tud távolságot tartani, a harmadik pedig éppen túl sok távolságot tart és csak a pénz miatt keresi fel gyermekét. Azonban karaktereik annyira eltúlzottak, hogy nehéz magunkra ismerni a kialakuló konfliktusokban, és már az első perctől kezdve látjuk a tanulságot, amit a film majd másfél óra múlva a fejünkbe akar verni. Ráadásul ez a felállás kicsit szétdarabolja a csapatot, akik így már nem együtt küzdenek, hanem főként egymástól függetlenül. Pedig a film fénypontjai egyételműen azok a jelenetek, amikor Amy, Carla és Kiki végre együtt tűnik fel a vásznon, ekkor hozza a Rossz anyák karácsonya az első részben megismert-megszeretett taplóságfaktort, ezeket a ritka alkalmakat leszámítva viszont a humor és az összkép is enervált.
Az alkotás azonban nem feltétlenül okoz akkora csalódást, mint a szokásos vígjátékfolytatások, elsősorban azért, mert látni, hogy az alkotók még mindig hisznek abban, amit csinálnak. Bár Jon Lucas és Scott Moore nem tudja ugyanazt az élményt megteremteni, mint elsőre, láthatóan most is van mondanivalójuk, most is igyekeznek szeretettel-szerethetőre megformálni a figurákat. Volt koncepciójuk, volt tervük ezzel a filmmel, és nem csak idehánytak valamit a felmarkolt fizetésért cserébe. Egyetlen vétkuk csupán annyi, hogy nem értették, mitől volt annyira jó, annyira szokatlan a Rossz anyák, és hogy ezt hogyan lehetne megismételni.
Tökéletesen érzékelteti a két film közötti különbséget, hogy a Rossz anyák stáblistája közben a színésznők édesanyjuk társaságában tárulkoztak ki, most pedig egy sztriptíztáncos mozdulatait imitálják a végefőcím alatt. Mindkettőbe ugyanúgy fektettek erőfeszítést, mindkettőben megpróbáltak egy kreatív ötlettel előrukkolni, csak éppen az előbbin ténylegesen látszik is, hogy szívüket-lelküket beletették, az utóbbin pedig csak az, hogy úgy próbáltak főzni valamit ugyanazokból az alapanyagokból, hogy ne tűnjön újramelegítettnek.
6,5/10
A Rossz anyák karácsonya teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
