Duplakritika: Mayhem (2017)
2018. január 09. írta: Werewolfrulez

Duplakritika: Mayhem (2017)

A tavalyi év legbűnösebb élvezete?

mayhem-sw.jpg

Láttátok a Stretch című, konyhafilozófiával őrültségekre bíztató filmet? Tetszett a lúzer kisembert féktelen "tűzgyújtóvá" avató történet? Bírjátok az erőszakosabb-horrorisztikusabb-vírusos produkciókat (pl. a 28 nappal későbbet) is, és az olyan, az irodai légkört parodizáló alkotásokat, mint a Hivatali patkányok, vagy éppen az Office sorozat? Ha igen, akkor a Mayhem tökéletes lesz nektek, mivel ez a 2017-es akció-horror-komédia pont ezeknek az alkotásoknak az elegye.

Pro tipp 1: Egy olyan cégnél, ahol a fizetés fordítottan arányos az IQ-val, ne próbálj túljárni a beosztottjaid eszén!

Ahogy a Stretchben az adósságokban úszó limuzinsofőr feje felett összecsapnak a hullámok, úgy önti el a szar a Mayhem főszereplőjét, Derek Chót is: a Steven Yeun által láthatóan élvezettel megformált jogászsrácot az egyik felettese hibája miatt éppen kirúgják a cégétől, amikor a különleges, "vöröszem" vírus megtámadja az épületben dolgozókat. A vírustól mindenki egy picit ösztönlénnyé válik... na nem zombikról beszélünk, csak olyan emberekről, akik egyáltalán nem tudnak uralkodni az erőszakos és/vagy szexuális töltetű vágyaikon. A hatóságok lezárják az objektumot, a szellőzőbe bevezetik az ellenanyagot, és - mint akik jól végezték a dolgukat - várnak. Az összezárt, kontrollálhatatlan indulatú emberek persze hamar egymás torkának ugranak - hősünk azonban egy szintén a házban rekedt, dekoratív ügyféllel (Samara Weaving itt még őrültebb tyúkot alakít, mint a The Babysitterben) az oldalán megtalálja a helyzetben rejlő lehetőséget arra, hogy visszaszerezze a munkáját, betartson az őt kigolyózóknak, és igazságot szolgáltasson a cég embertelenül rohadék, képregényes módon eltúlzott gonoszságú vezetőségével szemben.

Pro tipp 2: Keresd a kiskapukat!

A kiskapu ebben az esetben az, hogy egy friss bírósági precedens kimondja: a "vöröszem" vírus hatása alatt az emberek nincsenek az ítélőképességük teljes tudatában, így büntetőjogilag nem felelősségre vonhatóak. Még akkor sem, ha embert ölnek...

Pro tipp 3: Néha pofán kell verni az orrszarvút!

A Mayhem az a fajta a film, ami nem markol sokat, de azt mind megfogja. A története nincs túlbonyoítva, kb. a tíz évvel ezelőtti videojátékok szintenként nehezedő, bossfightokkal központozott sémáját tükrözi Derekék vérmocskos odüsszeiája a toronyház legfelső szintje felé. A produkció mondanivalója a dolgozókat kizsigerelő és erkölcsileg lezüllesztő multinacionális vállalatokról és az ilyesfajta cégeket átható visszás függelmi viszonyokról már meghaladottnak tekinthető. DE: a film feelingje valami eszeveszettül élvezetes! Legutóbb a Stretchben láthattuk azt, ahogy az elnyomott kisember vakmerően szembefordul a rendszerrel és így a lehető legjobbat hozza ki a körülötte kavargó rémálomszerű szarviharból. Na, a Mayhemben kb. ugyanez történik, csak pár hektónyi vérrel és jó pár szétflexelt koponyával nyakon öntve. Természetesen a retro szintizenéktől a hörgős death metálig terjedő spektrumban alkalmazott zenei betétek, a vagány fényképezés és vágás, az ízesen eltúlzott alakítások, valamint a jól elhelyezett poénok is nagyszerűen kielégítik a bűnös szórakozásra vágyó nézők igényeit.

Igazából sok egyebet nem érdemes hozzátenni a filmhez. Ha vevő vagy egy effajta kifordított, parodisztikus-horrisztikus motivációs tréningre, akkor a Mayhem be fog lépni a kedvenceid közé, egyébként meg bugyutaságnak fogod tartani. Én persze elég eszehagyott voltam ahhoz, hogy az őszi első megtekintés után azonnal beírjam a 2017-es évi horroros toplistámra a mozit... aztán szerencsére a szilveszteri második megtekintés igazolta az első benyomásomat, és a Mayhemet dupla nekifutással is egy valóban jól sikerült, kifejezetten szórakoztató alkotásnak minősíthettem.

8/10

/Werewolfrulez/

------------

 

Bizonyára véletlen egybeesés, de az utóbbi időben mintha egyre nagyobb igény mutatkozna, hogy öltönyös irodai alkalmazottakat lássunk magunkból kivetkőzve feltrancsírozni egymást: fél éve érkezett az "irodai Battle Royale"-ként beharangozott The Belko Experiment (és ha nagyon akarjuk, a toronyház-őrület motívum mentén még a Ben Wheatley-féle High-Rise-t is idevehetjük a közelmúltból), most pedig itt a hasonló koncepcióra épülő Mayhem. Ahol tehát szintén egy elegáns cég irodistái mennek ölre egy másfél órás vérgőzös őrület keretében, csak a keretek kicsit mások.

Ezúttal nem The Belko Experiment társadalomfilozófiai(bb) megközelítését látjuk, hanem egy lecsupaszított, esszenciális verzióját annak a fantáziának, ami valószínűleg mindenki fejében legalább egyszer lejátszódott élete során: hogy mi történne, ha büntetlenül pofonvághatná a főnökét vagy a mocsok kollégáit. A probléma csak az, hogy a Mayhemben a főnökverés tényleg annyira esszenciálisan működik, hogy másfél órán keresztül mást sem látunk, mint hogy Derek Cho módszeresen ledarálja feletteseit. Semmilyen egyedi elképzelést nem vittek ebbe az alkotók, még a narratíva valóban egy botegyszerű videójátékot idéz, ahol le kell verni az adott szinten a bosst, hogy egy szinttel feljebb egy másik bossfight várjon ránk - csak itt történetesen szó szerint kell érteni a bossfightot. mayhem-steven-yeun_1.jpg

És még csak azt sem mondhatnám, hogy brutalitásban képes magára licitálni az alkotás, onnantól kezdve, hogy már a káosz első perceiben előkerül a szögbelövő és a flex, a halálnemeket sincs hova fokozni. A gátlások feloldását is csak kétfélképpen tudja elképzelni Matias Caruso forgatókönyve: hogy az alkalmazottak a) verekszenek b) szexelnek. Ezernyi különböző vicces, bizarr, brutális ötletet fel lehetett volna vonultatni "gátlástalanság" címszó alatt, az ezeket képviselő sajátos figurákkal benépesíteni az irodát, a Mayhem azonban megelégszik azzal, hogy szereplői egymásnak esnek a szó minden értelmében.

Egy idő után úgy tűnik, a produkció nem is akar meghökkenteni, és ahhoz képest, hogy mekkora elborult állatságot nézünk, meglehetősen hideg fejjel gondolkodik. Túl racionálisak a szereplők, akik terveznek, megpróbálnak túljárni egymás eszén, megjátsszák magukat, miközben elvileg egy olyan vírus hatása alatt állnak, ami ennek éppen ellenkezőjét indukálná. És túl racionális a forgatókönyv, amely ezt követeli meg azzal, hogy a játszmázásra épít, ahelyett, hogy átadná magát a teljes őrületnek. Ebből a fantáziátlanságból eredően a Mayhem sok helyütt inkább műmájer, mint laza, az elmaradhatatlan zenére kaszabolós montázs, a polgárpukkasztó brutalitás érezhetően csak egy lista kötelező elemeit pipálja ki, de távolról sem elég emlékezetesek ahhoz, hogy kultfilmként tekinthessünk majd az alkotásra.mayhem.jpg

A Mayhem tehát egy hamisítatlan, hipererőszakos exploitation-film, vérrel, szexszel és az események bárminemű súlya és következménye nélkül. (Ha úgy vesszük, egészen önreflexív húzás a forgatókönyv részéről, hogy már előre lefekteti, jogilag később semmilyen felelősség nem terheli az ID-7-tel fertőzötteket tetteikért.) Nem ígér és nem szállít se többet, se kevesebbet, mint egy másfél órányi extrém szórakozást. Az ezt keresőknek tehát tökéletes választás, akkor pedig végképp, ha valaki a B-filmeket sem veti meg, de ne a kultfilmet keressük benne.

6,5/10

/danialves/

A Mayhem MAFAB adatlapja

A bejegyzés trackback címe:

http://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr913539957

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.