Sorozat: American Vandal - 1. évad
2017. december 16. írta: danialves

Sorozat: American Vandal - 1. évad

Valószínűleg kevesen fogjátok elhinni, ha azt mondom, hogy egy (illetve egész pontosan 27) péniszgraffiti után indult nyomozásból született az év egyik legjobb szériája, magam sem hittem volna előzetesen. Ugyanakkor nehéz jól leírni az American Vandalt anélkül, hogy hamis érzetet keltenénk az olvasóban: egy áldokumentumfilmről, sőt, egy dokumentumfilm-szatíráról van szó.american-vandal.jpg

Az alapvetés pedig a következő: valaki péniszeket fújt a tanárok kocsijára egy iskolai szünnapon, az iskola pedig rögtön megtalálta a tettest a fekete bárány Dylan Maxwell személyében. Csak hogy a diáktévé munkatársa, Peter Maldonado szerint Dylan ártatlan, ezért elhatározza, hogy utánajár az igazságnak, kutatását pedig filmre veszi. Ennek keretében pedig Dan Perrault és Tony Yacenda írópárosa felsorakoztatja az oknyomozó riportok minden manírját a narráció hangsúlyozásától a felvételek stílusán át egészen a kétértelmű sugalmazásokra kifutó narratíváig. A rekonstrukciók és szemtanúk látószögei most gyilkosságok helyett kézimunkák elemzéséhez kellenek, a facebook-üzenetekben szereplőink azt látják meg először, hogy ki kivel feküdt le, de hasonlóan jelentőségteljes szerepe lehet annak is, hogy ki hogyan rajzolja a péniszeket. A sorozat ugyanakkor távol áll a paródiától vagy a komédiától, sőt, az írók az év egyik legjobb krimijét hozzák ki ezekből az elsőre röhejesnek tűnő elemekből.

Ugyanis tényleg egy irtózatosan ügyesen megkomponált rejtéllyel van dolgunk, ahol mértani pontossággal adagolják nekünk a fordulatokat, és teljesen mindegy, hogy azok egy Instagram-videóról vagy két tini kavarásáról szólnak, annyira magával ragad minket is a nyomozás. Egyszerűen alig tudtam abbahagyni az American Vandalt, annyira érdekel, mi fog történni, kiről mi derül még ki a sokadik duplacsavar után. Azonban sokkal fontosabb, hogy végeredményben az első olvasatra bolondosnak tűnő összképből is egy egészen komoly mű képe világlik ki. A felszín alatt az American Vandal ugyanis egy kiváló dráma, sőt, szinte szóról szóra azt az űrt töltötte be, amelyet a 13 Reasons Why hagyott bennem. Akkor a következőket írtam:

...a sorozat szinte összes többi karaktere hasonló módon szenved, mint Hannah, nekik azonban feleakkora empátia sem jut osztályrészül, hiszen ők automatikusan a bűnösök táborába tartoznak. A 13 Reasons Why szólhatna a drogos szülők mellett felnövő Justinokról, akik a valóságban soha nem a menő srácok, hanem a számkivetettek közé tartoznak, a Tylerekről, akiket egy jó szó nélkül, csuklóból küld el mindenki a francba mindennapos megaláztatásaik közepette, az Alexekről, akik az egész világ fájdalmát magukra kívánják venni, vagy azokról, akik olyan elképesztő bűntudattal kell éljenek 17 évesen, mint Justin és Sheri. Mesélhetne arról, a jobb sorsra érdemes Zachet hogyan skatulyázza be a csoportnyomás egy seggfejjé és okoz számára ez mindennapos identitásválságot, hogy a szülők érzelmi biztonsága nélkül felnőtt Justin miért képtelen ugyanerre a támogatásra egy párkapcsolatban, hogy Tyler hogyan követ el elítélhető, de 16-17 évesen abszolút éretlenségéből eredő hibákat, ami mégis egy életre billogot hagy rajta, vagy hogy hogyan küzd meg a ténylegesen mindennapos szekálással - a sorozat azonban őket már nem megérteni akarja, hanem megbélyegezni. Pont úgy, mint egy éretlen tinédzser, aki előbb aggat címkéket, mint ahogy gondolkodik.

Az American Vandal ennek teljes antitézise: már kiindulópontjában is egy olyan figuráért áll ki, akit mindenki leírna. Sőt, Dylant mindenki le is írja: a spanyoltanár, az igazgatóság, de még diáktársai szemében sem kétséges bűnössége, hiszen pontosan az a kőbuta bajkeverő, aki ilyesmit elkövetne. És aztán a 8 rész alatt szép sorban mindenkiről (még áldokumentumfilmünk alkotójáról is) kiderül, hogy semmi sem fekete-fehér, az eminenseknek is vannak sötét titkaik, a legkedveltebb tanárok a legnagyobb seggfejek, de a 13 Reasons Why-jal ellentétben az American Vandal senkivel nem akar ezért leszámolni, hanem éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy túlságosan is könnyen és túlságosan kevés információ alapján alkotunk ítéletet.americanvandal-1280-1505485664656_1280w.jpg

Lehet, hogy Dan Perrault és Tony Yacenda nem sokkol minket öngyilkossággal és nemi erőszakkal, de enélkül, egy 8x30 perces dokumentumfilm-szatírában is sokkal esszenciálisabban visszaadják a középiskolai évek esszenciáját, az árnyoldalát ennek a mindent meghatározó 4 évnek, illetve az egyre abszurdabbá váló Instagram-kultúrának. Mindezt pedig elképesztően önazonos módon teszik, az American Vandal szatíra létére egyszer sem érzi úgy, hogy muszáj viccet csinálnia magából, csak hogy a nézőt saját oldalára állítsa.

Amennyire ellentmondásos ez a sorozat, annyira sikeres ebben az ellentmondásosságában: pofátlanul önreflexív és szellemes, mégis elsőre nevetségesnek tűnő tinidrámájában olyan szórakoztatásfaktort és olyan mélységeket képes találni, amelyekre biztosan nem számítanánk 27 péniszgraffiti nyomába vetve magunkat. Nehéz megragadni az American Vandal lényegét, de pontosan azért, mert annyira új utakat tör a történetmesélésben, hogy tudjuk követni. 

Az American Vandal teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

A bejegyzés trackback címe:

http://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr9313498669

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Harper. 2017.12.16. 17:11:21

Mindig érdekesnek találtam, ahogyan az amerikai társadalom azon része, mely a tengerentúli ifjúság "vadhajtásaiként" ismert (és bizonyos szürreális magatartást- illetve gondolkodásformát követ, sőt néhol különböző devianciákat mutat) megjelenik a filmekben. Ez a péniszgrafiti sztori is ilyesmit jelenít meg szerintem. :)