Wonder Woman újra divatba hozta az amazonokat, jellemző, hogy a jobb sorsa érdemes Az Igazság Ligájában is ők szállították a film elején a legjobb akciójeleneteket. A harcos nők legendája makacsul tartja magát, dacára annak, hogy még nem találtak a tudósok meggyőző bizonyítékot arra, hogy valóban léteztek, de ez természetesen nem akadályoz meg senkit abban, hogy meglóduljon a fantáziája, ha róluk van szó. Steven Pressfield sem fogta vissza magát, olyan vérzivataros csatákba száguldunk a lovakhoz és a harchoz kiválóan értő amazonokkal, hogy azokhoz képest a CGI-al felturbózott képregényfilmek csak matinénak minősülnek. A szerző nem szívbajos, szó szerint térdig gázolnak a hölgyek a vérben, gondolkodás nélkül vágják bele az ellenfélbe a pelekuszt, vagyis a harci bárdot irgalmatlan erővel, és akkor a mindent elsöprő lovasrohamukról még nem is beszéltem. Nem fest túlságosan romantikus képet róluk az író, ők bizony minden fenségességük ellenére kőkemény barbárok voltak, akiknek lejárt az idejük, de ha valaki, hát ők aztán tudják, hogyan kell emelt fővel, büszkén és méltósággal átadni vitéz nemzetségüket az enyészetnek. Lenyűgöző időutazás ez egy régen letűnt korba (természetesen fikcióról van szó, de mivel nem sokat tudunk az amazonokról, akár még így is történhetett a bukásuk), amelyben nincs sok helye a romantikának, mégis meglepően sok érzelem szorult ezekbe a kegyetlen harcosokba, akik hihetetlenül brutálisak tudnak lenni, ugyanakkor nagyon erős a köztük lévő kötelék, és a lovukkal is különleges szimbiózisban élnek. Vérgőzős kalandregény az ókorból, amelyben gigászi csatákban teljesedik be az amazonok sorsa, akik hiába voltak első osztályú harcosok, elkövették az a hibát, hogy egy olyan ellenféllel kezdtek, amelynek nem ismreték a harcmodorát, és végül az ész felülemelkedett az erőn, de addig minden percét kiélvezhetjük annak az olvasmányélménynek, amelyet ez a remek regény nyújt nekünk.

Sok évvel ezelőtt az amazonok döntő vereséget szenvedtek Athénban, azonban egyikük, Szeléna, önként döntött úgy, hogy nevelőnő lesz egy helyi gazda, Éliasz családjánál. A két lányból, Europából és Csontiból igazi amazont farag, azonban amikor megtudja, hogy népe vezetője súlyos sérülést szenved, megszökik, és egy szép számú csapat indul a keresésére. Az út során megelevenedik a múlt, és megtudjuk, hogyan buktak el a harcos nők...

Vajon hogyan tudta Thészeusz legyőzni az amazonokat, amikor sokszoros túlerőben voltak, és náluk jobb harcosok nem léteztek abban a brutális korban? A regény egyik nagy erénye, hogy látványosan véres csatajelenetek közepette megismerhetjük mindkét fél stratégiáját is, valamint azt is, hogy mennyire tisztelték egymást, mivel tudták, hogy ezúttal méltó ellenfélre akadtak. A barbár sztyeppei hadviselés minden hősiessége és vad ereje ellenére  összeségében hatástalan volt a városi környezetben, az amazonoknak fogalmuk sem volt, milyen egy ostrom, ők a végtelen mezőkön folytatott test test elleni küzdelemre trenírozták magukat gyerekkoruktól fogva. Sokat megtudhatunk arról az (elképzelt, bár nagyon meggyőzően bemutatott) társadalomról, amelyben éltek, igazi lovas nép voltak, és nem tűrték el a férfiaktól, hogy leigázzák őket (a szextől viszont nem tartóztatták meg magukat, mert ugye gondoskodni kellett az utódokról is), és csak a szerelem bírhatta rá őket, hogy valamennyire megszelidüljenek, de mindvégig megőrizték függetlenségüket. Különlegesek voltak, akik bár nagyon szigorú hagyományok szerint éltek, és nem kímélték magukat a harci kiképzés során, mégis nagyon erős érzelmi kötelék fogta össze a tal Kürtét, vagyis az amazonok (a szabad nép) nemzetségét.

Igazi hősökkel találkozhatunk a regény oldalain, Héraklésztól Hippolütén át Thészeuszig és Antiopéig. És akkor az amazonok bajnokairól még szót sem ejtettünk, akik mindannyian kiváló harcosok voltak. Jól keveredik az akció, a kaland és az érzelem, egyetlen pillanatra sem kalandozik el a figyelem, annyira gyorsan pörögnek az események. Kár, hogy a végén kicsit túlzásba vitte a heroizmust a szerző és túlságosan gyorsan varrja el a szálakat, de egészén addig kiváló szórakozást nyújt ez a jól megírt könyv, amely kihoz mindent az amazonok mítoszából, és lenyűgöző fantáziával teremt meg egy olyan világot, amelyről hiába tudja az eszünk, hogy valójában nem létezett, a szívünk mégis együtt dobog a szereplőkkel, simán bele lehet feledkezni a jól felépített történetbe. A karakterek érdekesek, mert nem egysíkúak, a csatajelenetek mindent visznek, és az is nagyon tetszett, hogy a szerző megpróbálja megmutatni nekünk, honnan táplálkozik az amazonok végtelen szabadságvágya, brutális harci ereje, miként őrizték meg nőiességüket annak ellenére, hogy sokszor megszégyenítették a férfiakat a csatákban.

Ha amazonnak születtem volna, olyan szerettem volna lenni, mint Szeléna, aki kőkemény harcos volt, ugyanakkor megélte a barátságot, a szerelmet és az anyaságot egyaránt, gondolkodás nélkül feláldozta a számára mindennél fontosabb szabadságot, amikor arról volt szó, hogy megmentse népe vezetőjét. Profin megírt kalandregény, amelyből nem hiányzik a szív sem, és bár időnként túlcsordul a hősiesség, ennél nagyobb bajunk ne legyen. Filmszerű a leírás, nem lepődnék meg, ha találkoznánk a sztorival a moziban, mert annak ellenére, hogy igazából nem több, mint egy remek kalandregény, mégis úgy érzi az olvasó, hogy különleges élményt tudott nyújtani a számára. Nyilván nem véletlenül, hiszen a szerző forgatókönyveket is ír, saját regényét, a Bagger Vance legendáját is ő írta filmre (ahogyan a Nicot és a Szabad prédát is). Fogalmam sincs, hogyan nem sikerült eddig még semmit sem olvasnom tőle történelemmániás létemre, de meg lettem győzve, nincs mese, jöhet az életmű többi darabja is.

8/10

A könyvet a Partvonal Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.