Duplakritika: anyám! / mother! (2017)
2017. október 17. írta: The Man Who Laughs

Duplakritika: anyám! / mother! (2017)

motherposters.jpg

Az Anyámra! azt mondani, hogy megosztó film, erősen eufemisztikus kijelentés. Már a kritikusok sem rajongtak érte egyöntetűen (volt, aki az évtized legrosszabb filmjének titulálta), a mozi nézők pedig egész egyszerűen utálták. Az amerikai filmpremierek közönség-elégedettségét mérő Cinemascore közvélemény kutatáson a nézők a legalacsonyabb, F osztályzattal jutalmazták a filmet. Ebben az érdemben eddig mindössze 19 alkotás (köztük a Killing Them Softly és a Solaris) részesült. (Ez tulajdonképpen az 1/5-nek felel meg. Viszonyításképpen: még a legújabb Resident Evil „film” is „jó” volt egy B-re, azaz négyesre, de  még Aronofsky eddigi leggyengébbnek tartott alkotása, a Noé is kapott egy hármast.) Az idei Jameson Cinefesten mi is megnéztük és természetesen minket is megosztott a film. Duplakritika.

Mindig is nagy rajongója voltam Darren Aronofskynak. Fejvakarásra késztetett a Pivel, lelkileg megnyomorított a Rekviem egy álomérttal, megríkatott a Pankrátorral, keserédes mosolyt csalt az arcomra A forrással és elborzasztott a Fekete hattyúval. Még a kritika által annyira gyűlölt Noét is nagyon tudtam szeretni. Új filmjének és annak szereplőgárdájának bejelentése, mint derült égből villámcsapás érte rajongóit. Egyetlen egy 1 perces előzetest tettek közzé a világpremier előtt pár héttel és elvileg a forgatókönyv is 5 nap alatt „szaladt” ki belőle. Azonban a végeredményt elnézve, ráfért volna, ha még dolgozik vele.

Egy híres, idősödő költő (Javier Bardem) és fiatal felesége (Jennifer Lawrence) a világtól távol élnek egy régi, korábban leégett viktoriánus házban. A férfi nem találja az ihletet új művéhez, a nő pedig azon ügyködik, hogy kicsinosítsa otthonukat, hogy az régi fényében tündököljön. A pár idilli életének azonban egy nap vége szakad, amikor beállít egy idegen orvos (Ed Harris), valamint annak felesége (Michelle Pfeiffer) és fenekestül felforgatják az ifjú házasok minden napjait. Közben a nőt furcsa látomások kezdik el gyötörni.

Az home invasion és a szellem házas sztorik elég népszerűek manapság. Minőségtől teljesen függetlenül szinte 100%-os arányban sikeresek lesznek a pénztáraknál. Darren Aronofsky filmjétől pedig azt vártam, hogy ezt a két szubzsánert összekeverve, túllépve a műfaji korlátokon vérfrissítést vigyen beléjük. Ez utóbbi kritériumnak megfelelt az anyám!, de így is csak egy öncélú, és bizonyos szempontból meglehetősen káros lett.

mother-movie-trailer-3.jpg


A mother! a filmnek, mint műfajnak sok esetben már a határait feszegeti. Cselekménye szerteágazó, újabb és újabb szálak tűnnek fel, hogy Aronofsky aztán egy huszárvágással intézze el őket hosszabb, rövidebb idő után. Ennek köszönhetően viszont nagyon ritmustalan lesz. Az egy dolog, hogy emiatt a feszültséget nem kezeli valami jól, de jelentről jelentre műfajok és mondanivalók között csapong, így csak a totális káoszt látjuk a képernyőn. Ez pedig csak azért kár, mert bizonyos pontokon megmutatkozik, hogy ez lehetett volna egy piszok jó film.

A cselekménynek teret adó házat nagyon szépen álmodta meg a rendező. Klausztrofób, félhomályba burkolózó lépcsők és folyosók, egymásba nyíló, tág helységek, és egy rejtélyes, sötét pince. Ahogy egyre előrébb jutunk, úgy fedezzük fel és ismerjük meg teljes részletgazdagságában. Ez még úgy is bravúros, hogy a falakat, szobákat és karaktereket pásztázó kamera kezelése egy ponton módfelett idegesítővé válik. Ezeken a helyszíneken a szereplők között lezajló dialógusok kellő élvezetet nyújtanak, hogy legalább ne unjuk el a filmet. Nagyszerű Michelle Pfeiffert gonoszkodni látni, ez egyértelműn egy Oscar-aspiráns alakítás tőle. Ed Harris a jól megszokott eleganciával vegyíti kiismerhetetlenségét, Jennifer Lawrence pedig bizonyította, hogy – két nagyszerű mellékszereplővel megtámogatva ugyan, de – el tud vinni egy filmet a hátán. A képből egyedül Javier Bardem lóg ki. Nem volt rossz, de a szokásostól eltérően semmi extra. A színészek többnyire tehát jók, ahogy a pár beszédeik is, de az általuk megformált karakterek már erősen sántítanak.

Szinte egytől egyig üres porhüvelyek, csak és kizárólag, mint szimbólum vannak jelen. És ezt érzem az igazi vízválasztónak a mother! kapcsán. Lehetett volna ez egy kiváló, sötét és misztikus home invasion film számtalan kérdőjellel és Aronofskyban megvan a tehetség, hogy ebből az alműfajon belül valami igazán korszakalkotó produkciót csináljon. De nem számoltam az öntörvényű művész tényezőjével. Ugyanis miután elszabadul a pokol a házban, átcsap egy öncélú maszlaggá. Ezzel pedig el is érkeztünk ahhoz a gondolathoz, amiért károsnak lehet nevezni ezt a produkciót.

mother-movie-trailer-13.jpg

Mint az ilyen filmek javarészének, úgy ennek is számtalan megfejtése lehet. Jó magam két réteget is felfedeztem benne, de ebből az egyik szerintem mindenki másnak le fog jönni. Ugyanis a film végén a káoszból megszületik a csend és a nyugalom, itt pedig az eddig tapasztalt értelmezési szabadságból gusztustalan szájbarágássá vált át, és egy olyan vérlázítóan szexista üzenetet tol a nézők arcába, amihez én még hasonlót nem láttam.

Viszont mindenkit arra szólítok fel, ha teheti, nézze meg a mother!-t. Mert rétegek egész sokasága rejtőzhet ebben a filmben. Így pedig biztosra veszem, hogy ez a mű idővel megtalálja a maga értő közönségét. Részemről viszont sajnálatos, hogy Aronofsky ennyire meg akarta osztani, illetve botránkoztatni a nézőit. Így csak a kissé keserű szájíz maradt utána, de nem bántam meg a megtekintést, mert élményként nagyon érdekes volt.

5/10 (hannigabi)

----------------------------------------------------

Ó, anyám!

 

Hogy az anyám! ennyire megosztó jelenség valahol érthető is, hiszen annak ellenére, hogy a Paramount kifejezetten sok moziban mutatta be a filmet, az anyám! a lehető legmesszebb áll a tipikus közönségfilmtől. De még ez is eufemizálás. Pontosabban: az anyám! szinte minden filmes, műfaji konvexiót a földig rombol. Amit pedig a romokból épít az egyszerre furcsa, kényelmetlen, morbid mód vicces, zavaros, felszínes, frappáns, aktuális, időtlen, művészi és művészieskedő.

Aki az előzetes alapján egy kissé elvont, de azért többnyire műfaji keretek közt mozgó misztikus thrillert/horrort vár az minden bizonnyal nagyot csalódik majd. Darren Aronofsky agymenése (és ezt most nem pejoratív értelemben írom, de tényleg nehéz más szót találni rá) ugyanis egy metafora film, az a fajta, amelynek a konkrét cselekménye teljesen elrugaszkodik a valóságtól és semmilyen érthető szabályrendszernek nem hajlandó alávetni magát. Fordulatainak kizárólag másodlagos értelme van. Minden utal valamire, minden valaminek a szimbóluma, úgy, hogy közben a szemünk előtt zajló cselekmény – a felszínen – nem is próbál érthető vagy hihető lenni. A film világának nincsen megfogható és értelmezhető szabályrendszere: bármi megtörténhet és meg is történik. Ez a szokatlan és minden szabályt tudatosan áthágó szerkezet pedig érthetően haragít magára sokakat.

mother-movie-trailer-7.jpg

Ám, mindezek ellenére sem nevezném öncélúnak, hiszen a metafóra egyértelműen kidolgozott, és ha Aronofsky nem is mond vele semmi igazán forradalmit, azért valamennyi mondandója is van. Sőt kis gondolkodás után nem csak értelmet nyernek az utalások tömkelegei, de kifejezetten egyszerűnek (sőt sekélyesnek) is érezhetjük a filmet. Az anyám! tulajdonképpen a Biblia (leginkább az ószövetségi (teremtéstörténet/kiűzetés illetve Jézus születése és halála) cselekményébe ágyazott tanmese arról, hogy az emberiség miként pusztítja el a bolygót, amin él.

Legalábbis ez az egyik, tágabb értelmezés, egy ennél személyesebb síkja a filmnek, ha szó szerint indulunk a címből. Az Anyám! a nők (feleségek és anyák) sokszor jutalom és elismerés nélkül maradt áldozatvállalásáról és az alkotófolyamatban való részvételükről szól. Ez utóbbi azért is érdekes, hisz a támogató feleség/pár karaktere általában nem kap nagy szerepet a (főleg) férfi alkotókról szóló filmekben. Az alkotó általában szembe megy a környezetével és kitartásával, hősiesen létrehozza az alkotást. Ebben a tipikus sztoriban a támogatóknak nem sok szerep jut, nos Aronofsky egészen máshonnan közelített a témához: a filmje arra világít rá kényelmetlenül, hogy az egoista alkotó (Javier Bardem zseniálisan tenyér bemászó, ahogy ártatlan szemekkel, naivan nem érti, hogy mit csinál rosszul) milyen kíméletlenül és empátia nélkül szipolyozza ki a környezetét és azokat, akik mindent feláldoznak érte. Nem tudom, hogy mennyire „életrajzi ihletésű” film, mindenesetre ezután nem lennék Arronofsky anyja/felesége helyébe.

mother-movie-trailer-11.jpg

És, mintha majd két órányi konstans őrület nem lett volna elég minden néző felháborításához, Aronofsky bedob egy olyan végső csavart, amelynek (vélt?) szexizmusa azoknál is simán kicsaphatja a biztosítékot, akiknek az addigi pokoljárás meg sem kottyant.  A lezárás brutalitásához kétség sem fér, ám olvasatomban Aronofsky pusztán bemutatja az anya (legyen az tényleges anya vagy földanya) kálváriáját, ám ez nem jelenti azt, hogy ennek helyessége/elfogadása mellett érvelne. (Vagy legalábbis merem remélni, hogy nem ezt teszi.) Pusztán egy létező jelenséget mutat be, a tanulságot levonását a nézőre bízza. Ha Javier Bardem karakterét pozitív főszereplőként értelmezzük, akkor valóban van a filmnek egy erősen szexista olvasata, ám számomra az anyám! nem róla, hanem (a sztoriból/szerkezetből adódóan kissé egysíkú, de így is nagyon erős alakítást szállító) Jennifer Lawrence szenvedéséről (és kárhozatáról?) szólt. Bardem karaktere ugyan nincs tisztában a bűnével, ám ettől a néző még tudja, hogy nagyon nincs rendben, amit csinál. Nem érdemli meg Lawrence áldozatát, ahogy mi sem érdemeljük gyakran azt, amit a Földünktől kapunk.

Mindennek ellenére elsősorban mégsem a több oldalról megfogható (ám nem igazán mély) tartalma ragadott meg a filmnek, hanem a formája. Az Anyám! egy filmre vitt rémálom a szó legszorosabb értelmében. Egy őrjöngő, vad pokoljárás.  Aronofsky látványos, groteszk szépségű és zabolázatlan rendezése olyan elemi erővel csapja agyon a nézőt, amelyhez foghatót ritkán látni. Leszámítva egy apró közjátékot a film közepén, az anyám szinte folyamatos mozgásban. Csontig hatolóan feszült és nyomasztóan sűrű film. Olyannyira fullasztó, hogy a nézése közben az embernek nincs is ideje a jelentés A Ragyogás, a Rosemary gyermeke és az Ember gyermeke (de a rengeteg klausztrofób, vágatlan, a szereplőket kényelmetlenül közelről vevő beállításról a Saul fia is eszünkbe juthat) szürreális egyvelege, amely úgy igazán semmire sem hasonlít. (Valószínűleg épp ezért ilyen megosztó a kritikusoknak túl felszínes, és brutális a közönségnek pedig túl furcsa és meghökkentő.)

Akár magával ragadjon minket Aronofsky örült lázálma, akár művészieskedő blöffnek gondoljuk, egy valami biztos: ez bizony az eddigi év legegyedibb és legemlékezetesebb filmélménye, amiről még évek múlva is vitatkozni fogunk. Noha sokaknak nem fog tetszeni, én mégis csak azt tudom mondani, hogy nézzétek meg, hiszen (az anyám! esetében fokozattan igaz, hogy a film nem akkor készült el, amikor az utolsó képkocka is a helyére került, hanem miután a néző befogadta és elkezdte feldolgozni. Az anyám! elképesztően szubjektív élmény, így igazán pontos képet róla csak akkor kaphatunk, ha magunk is látjuk. Azt azonban sosem fogom megérteni, hogy volt képes Lawrence összejönni Aronofskyval EZ után a film után?!

Nincs az az emberi skála, amin mérhető és számszerűsíthető lenne ez a film/10 (The Man Who Laughs)



 Az anyám! teljes adatlapja a Magyar Filmadatbázis (Mafab) oldalán

 

A bejegyzés trackback címe:

http://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr3312876128

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

BelaVak 2017.10.18. 07:23:41

kritikusok.. ez egy oszovetseg atirat, eleg szajbaragosan,, jeletesretegek, mi?

AldoWinnfield 2017.10.18. 08:13:47

@BelaVak: Te most ómagyarul beszélsz?

dukyka 2017.10.18. 14:44:46

"vérlázítóan szexista"

A vicces az, hogyha a 2 fő karakter fel lenne cserélve, tehát Bardem lenne az egyetlen pozitív karaktere a filmnek és Lawrence lenne a nárcisztikus, önimádó picsa, akkor is lenne sértődés feminista oldalról, sőt sokkal nagyobb.

Én a 2. kritikával értek egyet. :)

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2017.10.22. 10:47:07

Na akkor én is elsütöm azt a közhelyet, hogy tökre megértem, akiket ez felhúzott, nyilvánvalóan azért van ez a film, hogy kizökkentsen a komfortzónádból, ezt pedig remekül csinálja. Főleg ezzel a JLaw arcába húzott (vagy szubjektív), folyton mozgó snittekkel, a szokás szerint elképesztően ritmusos vágással, ahogyan annyira rá és rád telepszik, hogy szegény főszereplőnek még annyit sincs ideje kérdezni, hogy mi a fene folyik itt. (Meg a sound design is zseniális.)

Amúgy szerintem az önvallomásos réteg meg a biblikus párhuzamok alatt rettentő erősen van jelen a szorongás, amikor valaki akarata ellenére (pl. egy házastárs révén) celebbé válik, és hirtelen az életének minden pillanatába belemásznak, beledumálnak mások, talán ezt jeleníti meg a film a legjobban. Mert egyébként a szimbolizmusa szerintem elég egysíkú és nem túl összetett, engem ez zavart benne a legjobban.