The Babysitter (2017)
2017. október 16. írta: danialves

The Babysitter (2017)

Az ezredforduló után a mainstream, amerikai horror egy komoly krízisen ment át: a műfaj jóformán a kiirthatatlan franchise-ok egyre gyengébb folytatásaira és rebootjaira redukálódott (egyedül a Fűrész törte meg ezt a törvényszerűséget, hogy 2-3 részen belül éppen saját maga váljon eklatáns példájává), a rajongók pedig inkább az európai, ázsiai tehetségek felé fordították figyelmüket. Ez a helyzet 2010-re szinte megkövetelte a horrorvígjátékok, sőt, horrorszatírák reneszánszát, afféle "ha már nem tudunk jó horrort készíteni, röhögjük ki, milyen rosszakat készítünk alapon". Azonban ez csak egy fellángolásnak bizonyult, hála annak, hogy ezekkel szinte egyszerre indult be a found footage-őrületből kinövő Blumhouse, majd James Wan Démonok között-univerzumának megállíthatatlan gépezete. Egyszóval 2017-ben horrorkomédiát forgatni szinte már idejétmúlt dolognak tűnhet, de a The Babysitter éppen azt mutatta meg, hogy egy egészséges műfaji környezetben még a poénkodás is sokkal jobban megy.the-babysitter.jpg

McG filmjében ugyanis éppen az a leglátványosabb, hogy valódi horrorvígjáték, miközben az elmúlt években hozzászoktunk ahhoz, hogy a műfaj leginkább a szatirikus meta-horrort takarja, amely műfaj kliséit figurázza ki önreflexív módon. Persze a The Babysitterben is vannak bőven ilyen elemek: amikor a 12 éves Cole (Judah Lewis) rájön, hogy dögös bébiszittere (Samara Weaving) sátánista emberáldozatot mutat be, amíg ő alszik, gyakorlatilag egy fordított slasher alapfelállást kapunk, az alműfaj sztereotípiáit megtestesítő tinik lesznek a gonoszok, akikkel főhősünknek egyesével kell végeznie. De az összkép teljesen más, mint például a The Final Girlsben, ahol a klisék kényszerű összegyűjtése és kifiguráza idővel már inkább fárasztó volt, mint szellemes. A The Babysitter nem akar meta lenni, nem töri át a negyedik falat, nem kacsint össze a nézőjével, még popkulturális utalásai is a szereplők szájából és nem a szereplőkön keresztül hangzanak el. Amennyi önreflexiót tartalmaz Brian Duffield forgatókönyve, azt kizárólag arra használja, hogy a helyzet abszurditására reagáljon, amivel mindig visszaveszi a kontrollt a humor felett, hogy ne akarata ellenére váljon nevetségessé. Faramuci módon sok poént éppen az szolgáltat, hogy a szereplők az átlagember logikájával viszonyulnak bizonyos szituációkhoz, ahol a kliséjüknek megfelelő magatartást kéne tanúsítaniuk.

A The Babysitter ettől pedig egy rendkívül laza, kiszámíthatatlan és pörgős 85 percet tud nekünk szállítani. És még a rövidség és a váratlan csavarok ellenére sem állíthatom, hogy ne lenne jól kitalálva, Duffield valójában nagyon is tudatos szkriptet ír, amely a rendelkezésre álló idő alatt felettébb áramvonalasan és precízen valósítja meg az elképzelését. (Egy-két apró kivétellel, mint amilyen a Chris Tucker-imitátor afroamerikai srác iszonyú irritáló, de legalább kellően rövid szerepeltetése.) Ami pedig a horrort illeti, ugyan maga az ijesztgetés nem ölt forradalmi keretet, az McG-re jellemző vágatlan snittek legalább alkalmanként képviselnek valamennyi egyedi stílust, a műfaji elemeket pedig végeredményben a morbid és igencsak véres csavarok szolgáltatják.the-babysitter-movie_1.jpg

Egyszóval The Babysitter nem kíván többet nyújtani egy lendületes, fesztelen szórakozásnál, ezt pedig maradéktalanul teljesíti. Ezzel egy fokkal elmarad például a több mélységet és egyediséget képviselő Krampus kaliberétől, de egy laza, kellemes agymenésnek tökéletes.

7,5/10

Az The Babysitter teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

A bejegyzés trackback címe:

http://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr1712986234

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

orion128 2017.10.16. 15:29:13

Lehet, hogy velem van a baj, de egyáltalán nem jött be.
A Gerald's game után néztem levezetésnek, de nekem erőltetettnek tűnt.

Father Merrin 2017.10.16. 19:31:35

A fentiekkel egyetértve, nekem az összkép inkább lefelé görbül. Jó volt, szórakoztató volt, de valahogy úgy álltam fel, hogy ebből akár valamivel több is lehetett volna (mondjuk akkor, ha forgatókönyvírás közben kevesebbet isznak :)). Szerintem több volt benne az abszurd csavar a kelleténél, illetve ahol lehetett volna még abszurdabb, ott meg bátortalannak bizonyult.
Én példaként a Krampus helyett a Tucker és Dale-t vagy a Cabin in the woods-ot említeném (amúgy mindhárom jobb, mint a fenti), a The Babysitter inkább az utóbbi kettő hangulatába illik bele.
10/7

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2017.10.16. 19:40:01

@Father Merrin: Aláírom, hogy a másik kettő is jobb, csak azok szerintem pont az első sorokban pedzegetett műfaji reflexiót, paródiavonalat képviselik, a The Babysitter meg egy önfeledt ökörködés. Szóval ilyen szempontból igazán a Krampusszal látom csak adekvátnak a párhuzamot.

Father Merrin 2017.10.16. 20:41:39

SPOILER!
@danialves: És mi választja el a paródiát az önfeledt ökörködéstől? :)
Szerintem még ha a Cabin in the woods-ot ki is vesszük, a Tucker és Dale is simán beleillik a The Babysitter vonalába, csak az szerintem annyival lazább, hogy míg McG-ék helyenként picit túltolták a biciklit (túl abszurd lett - lásd pl. a fekete srác vagy a focista halálát), addig Eli Craig kevesebbet markolt és többet fogott. De a zsánerhez való hozzáállásuk (mindkettő zsáner- és szubzsáner-elemeket parodizál, illetve fordít ki) szerintem ettől függetlenül teljesen ugyanaz.
Másrészt szerintem a Krampus a humoros felhangok mellett azért sötétebb film, mint a TB és ilyen szempontból közelebb áll a hagyományos horrorhoz, mint a paródiához. Míg a TB elemeket, paneleket parodizál, forgat ki, a horror pedig csak az erőszakábrázolásból ered (lásd még Tucker és Dale), nem a történetből (hisz a történet maga teszi nyilvánvalóvá, hogy csak ökörködik), addig a Krampusnál van egy spielbergi horror-alaphelyzet, amit itt-ott kicsit fellazítottak némi humorral. Viszont ettől még a Krampus egy hagyományosabb horrornak tűnik és akként is funkcionál (lásd pl. a befejezést), míg a TB megmarad ökörködésnek.

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2017.10.16. 21:06:24

@Father Merrin: Igen, ez nyilván különbség a Krampus és a Babysitter között, de azért az utóbbi is para olyan szinten, hogy a főszereplőre nézve van valós fenyegetés, a Tucker and Dale-ben meg egy jó darabig nincs, ott pont az a fő humorforrás, hogy akaratuk ellenére ők testesítik meg a sztereotípiát. Na és pl. az ilyen műfaji reflexió az, ami hiányzik a Babysitterből, vagy pl. a helyszín, a módszeres rámutogatás a toposzokra. Azt egyébként alapból felvetném, hogy egy komikus szituációban egyáltalán mennyire működhet a horror lélektani oldala, mennyire tudsz igazán aggódni a szereplőkért.

Father Merrin 2017.10.16. 22:05:47

SPOILER!
@danialves: "utóbbi is para olyan szinten, hogy a főszereplőre nézve van valós fenyegetés" - a Tucker és Dale-ben nagyjából a film eleji boltos jelenetig, a The Babysitter esetében viszont kb. ott törik meg az egész, amikor a fekete srácot először önti el a vér. Mindkét filmnél nyilvánvalóvá válik, hogy ezek elsősorban vígjátékok, nem pedig horrorok, így a főszereplőkre irányuló veszély sem valós.

Az utolsó felvetéseddel kapcsolatban: horror és a vígjáték ugye teljesen ellentétesen hatnak, ergó simán kioltják, kiolthatják egymást. Nem véletlen, hogy nem sok olyan film van, ahol a kettő nagyjából egálban van - nekem most hirtelen a Shaun of the Dead ugrik be, ahol simán meghúzzák azt is, hogy az egyik fő karaktert megölik (illetve zombi lesz belőle); viszont azért ott is érződik, hogy a vígjáték vonal valamivel talán erősebb, mint horror.

Véleményem szerint a komikus szituációban a humor lényegében mindent felülír, és ez a néző filmbeli világról alkotott képét is olyan formában befolyásolja, hogy nem érzi veszélyben a történet főhősét, de igazság szerint erre nincs is szüksége, mert nem ez a zsáner célja. Ebből kifolyólag a fő kérdés az, hogy egy filmen belül a két teljesen ellentétes műfaj milyen arányban van jelen. Ha inkább horror, akkor van feszültség, ha inkább vígjáték, akkor nincs vagy nagyon minimális a feszültség, de a főszereplőért már nincs reális aggodalom.

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2017.10.16. 22:28:49

@Father Merrin: Igen, én is ezt fogalmaztam meg régebben, hogy totál ellentétes hatású a két műfaj, szóval nagyon nehéz jól csinálni (és ha jól emlékszem, ezt a Shaun is csak a végén húzza meg, szóval addig azon sem parázol nagyon), de számomra a titok valahol abban van, amit itt meg a Krampus kapcsán is pedzegettem, hogy maguk a karakterek ne váljanak nevetségessé, lehessen velük empatizálni. És szerintem ez megvolt, de egy szatírában / paródiában, ahol pont az a lényeg, hogy kívül helyezkedve röhögsz az egészen, ezt nem igazán lehet megvalósítani.

De amúgy tök jó, hogy beszéltünk erről, mert mire leírtam a fenti mondatot, akkor jöttem rá, hogy pont ezért tetszett a Babysitter, mert Tuckerrel meg a Cabinnel ellentétben nem akar kimenni a negyedik falon, nem akarja tudatosan kiröhögni magát, hanem olyasmi naivabb-inkluzívabb filmélmény, amilyet nem divat mostanság csinálni. Ld. még
smokingbarrels.blog.hu/2016/03/17/nevesd_ki_magad_vagy_teged_nevetnek_ki

Father Merrin 2017.10.17. 00:17:30

SPOILER!
@danialves: Szerintem az empátia és egy vagy több karakter iránt érzett aggodalom nem feltétlenül fedi egymást avagy akiért aggódsz, az iránt empátiát érzel, de aki iránt empátiát érzel, nem feltétlenül aggódsz érte. Előbbi történik a horrorban, utóbbi a vígjáték esetében. Egyébként amit leírtál, az abszolút helytálló, bár részemről a Babysitter-re ez nem igazán áll. Visszacsatolva az első hozzászólásomhoz, nekem hiányzott az, hogy itt-ott visszafogottabb, máshol meg még elszálltabb legyen. Így viszont az abszurd csavarok, plusz a humor együtt lehetetlenné tette, hogy hús-vér karakterekként nézzek pl. Cole-ra - nem volt kérdés, hogy megmenekül, max. annyi, hogy hogy.
Ráadásul Bee, Cole és Melanie karakterén kívül szerintem minden karakter nevetségessé vált valamilyen módon. A Krampuszban tényleg komolyan tudtam venni a karaktereket, de ott, mint beszéltük, a főzsáner a horror volt, nem a vígjáték.

Ha a Babysitter nem akar kimenni a negyedik falon, akkor pl. a filmben felvillanó feliratokat hogyan értelmezed? :) Mi a helyzet a folyamatos popkult utalásokkal (persze, a karakterek emlegetik őket, de mégis mire szolgálnak, ha nem arra, hogy a néző felé ezeken keresztül kiszóljanak)?

"nem akarja tudatosan kiröhögni magát" - de nem is veszi komolyan magát (lásd pl. azt a snittet a finisben, amikor Cole a nagykést keresi, majd felvillan neki, amikor anya és apa "kis esti romantika" közben arról beszélnek, hogy a mosogatógépbe nem raknak kést) . Oké, hogy nem paródia, de attól még vígjáték és mint mondtam, emiatt az elvárások és a hozzáállás is más.
Viszont van a történetnek egy viszonylag konzekvensen végigvitt coming-of-age vonulata is - igazság szerint szerintem ez az, ami empátiát kelthet a nézőben.

A cikkbe holnap belenézek!

bukszindeksz 2017.10.17. 05:25:56

A főszereplő hölgy Samara Weaving névre hallgat.

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2017.10.17. 08:16:07

@bukszindeksz: Azt akartam írni, köszi, javítottam.

@Father Merrin: "Ha a Babysitter nem akar kimenni a negyedik falon, akkor pl. a filmben felvillanó feliratokat hogyan értelmezed? :) Mi a helyzet a folyamatos popkult utalásokkal (persze, a karakterek emlegetik őket, de mégis mire szolgálnak, ha nem arra, hogy a néző felé ezeken keresztül kiszóljanak)? "

A feliratokat nem gondolom szükségszerűen ilyen dolognak, ennyi erővel egy narráció vagy Tarantino fejezetcímei is áttörik a negyedik falat. :) A popkult utalások pedig szerintem teljesen beleillenek egy ilyen filmbe, ahol a karakterek természetes viselkedésének részei, azt írtam is, hogy van benne önreflexió ("Reszkessetek betörők!"), de nem olyan, mint mondjuk a The Final Girlsben, hogy az egyik szereplő kiáll, hogy "aha, a slasherekben ez és ez történik, szóval most ez jön". Mittomén, Edgar Wright filmjei sem törik át a negyedik falat attól, hogy tele vannak popkult utalásokkal, nem a nézőre kacsintanak ki, hanem a szereplők úgy viselkednek, mint átlagemberek, akik nézik és szeretik a Mad Ment vagy a Keresztapa 2-t.

Treff Bubi 2017.10.17. 09:59:24

Nekem a Cabin in the woods hatalmas élmény volt, ha ez is hasonló szórakozást ígér, akkor már nézem is.

Father Merrin 2017.10.17. 21:55:52

@danialves: Mondjuk a narrációval tényleg az a baj, hogy van olyan narráció, ami egyáltalán nem szól ki a nézőhöz, és van, ami viszont igen (mintha a karaktert együtt nézné a filmet a nézővel). Tarantino feliratai viszont szerintem nem szólnak ki a nézőhöz, hanem egyszerűen információforrások. A The Babysitter-ben ugyanakkor a feliratok (bár nem volt benne túl sok) szerintem egyértelműen a nézőhöz szóltak ki.

Ez teljesen szubjektív, de szerintem a popkult utalásoknak önmagukban lehet olyan funkciója, hogy kiszóljanak a nézőhöz. Mert mi is történik? A film bizonyos elemei egy vagy több olyan dologra reflektálnak, amik a néző és a film világában egyaránt jelen vannak, közösek. Lényegében kapcsolódási pontot teremtenek a valóság és a fikció között, ami így szerintem értelmezhető kiszólásként (pláne akkor, amikor olyan dolgokat mondanak ki, amik mondjuk a nézők nagy részének véleményével megegyeznek).

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2017.10.17. 23:17:44

@Father Merrin: Pont azért hoztam a narrációt, mert szerintem nem az eszköz határozza meg, hogy valami átjön-e a negyedik falon vagy sem. Én úgy éreztem, hogy a The Babysitter feliratai nem a film szövetéből kilépve kommunikáltak, hanem a karakter gondolatait továbbították.

Azt meg önmagában nem érzem kiszólásnak, hogy egy film karakterei ugyanabban a világban léteznek, ahol mi, ugyanúgy néznek sorozatokat és filmeket (és nem csak a Night of the Living Deadet pörgetik orrba-szájba, mert ugye az public domain :D), vagy ugyanúgy viselkednek, ahogyan mi viselkednénk az adott helyzetben, szerintem ez teljesen normális dolog még. Pont azért nem önreflexió ez, mert nem magára irányul, ellentétben azzal, amikor a Horrorra akadvában azt mondják, hogy "ha egy filmben lennénk, biztosan 30 éves színészekkel játszatnának el minket".

Father Merrin 2017.10.18. 21:21:58

@danialves: Szerintem annyira nem voltak azok a döntések racionálisak vagy ésszerűek, de még ha akként is tekintesz rájuk, az abszurd humor és fordulatok élét veszik az egésznek. Én pont azért érzem ezeket az elemeket kiszólásoknak, mert ha egyben nézed a filmet, akkor szerintem túl komolytalan ahhoz, hogy ezekben ne egy (burkolt) kifelé történő kommunikációt láss.

Ha már horrorfilm reális karakterekkel és döntésekkel (gondolom ismered, de azért belinkelem) :D
www.youtube.com/watch?v=olEbwhWDYwM

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2017.10.18. 23:08:14

@Father Merrin: Hehe, pedig ezt nem ismertem :D Amúgy pont az Az után gondolkodtam el a Balfaszsági Együttható felállításán, ami egy mérőszám lenne, és azt jelképezné, hogy hányszorosára nőtt a történet az által, hogy a karakterek gyökér módon viselkedtek. Szóval az Aznak lenne mondjuk egy 2,5-es BE-ja, a 47 méter mélyennek meg kb. egy 8-as... :D

A többiben itt meg már szerintem tök másról beszélünk, értelek, de én totál mást értek kiszólást és társai alatt. :)

Father Merrin 2017.10.20. 14:13:57

@danialves: tesztelésképpen bevezethetnéd, aztán ha kellően elterjedt, Hollywood újabb lehetőséget kapna, hogy a lusta és ötlettelen írók, vagy a kockázatmentes, biztos üzlet reményében a komfortzónából véletlenül se kimozduló saját maguk helyett újfent tudna másra mutogatni. Nem szokásom félbehagyni sorozatot, de pl. tavasszal elkezdtem a Trapped (Ofaerd) című izlandi krimit és a második rész végére annyira felmérgelt, amit láttam (mocskosul olcsó módon erőszakolták előre a sztorit), hogy képtelen vagyok rávenni magam, hogy folytassam, pedig a hangulata, a színészek és úgy az alapfelállás is tetszett. Mondjuk ilyen szempontból számomra a Híd (Bron/Broen) első két évada is egy mocsok nagy rejtély, mert végső indíték és a negatív hős által alkalmazott eszközök ismeretében mindkét évad története bőven belefért volna 1-1 1,5 órás részbe. De persze most filmekről beszéltünk, úgyhogy nem offolok tovább. :)