Jo Nesbø számára a Hole-sorozat Hóember c. kötete hozta meg az igazi világsikert. Ennek adaptálása hatalmas feladat; az, hogy ez jól is sikerüljön, még nagyobb, ugyanis Nesbø rajongói a regénnyel egy magasságba tették a lécet a film minősége kapcsán. Aki olvasott már a szerzőtől, tudja, hogy nagyon jól vegyíti a thriller és a horror elemeit, szépen vezeti a történet szálát, miközben sok csavarral operál. Adott tehát egy lebilincselő könyv és egy nagyon erős stáb. Sikerült Alfredsonnak a lécet megugorva a székhez szegeznie minket vagy túl korán elolvad a Hóember?
A főszereplő, Harry Hole (Michael Fassbender), az elit nyomozóosztag vezető detektívje az első hó leesésekor egy eltűnt áldozatról értesül. Arra gyanakszik, hogy egy rejtélyes sorozatgyilkos lépett újra akcióba, mivel az áldozatok után a tettes mindig egy hóembert hagy. Egy éles elméjű újonc, Katrine Bratt (Rebecca Ferguson) segítségével Harrynek több évtizedes régi ügyeket kell összekötnie az újjal, ha túl akar járni a gyilkos eszén a következő hóesés előtt.
Nehéz a könyvtől elvonatkoztatni, akarva- akaratlanul kerestük a sajtóvetítés után a különbségeket és a hasonlóságokat a két alkotás között. Az alkotók mindenképp' a könyvtől eltérő filmet szerettek volna létrehozni, ami sikerült is nekik - sajnos annak rovására. Habár a stáblistán olyan neveket is találunk mint Martin Scorsese, a főszereplő Michael Fassbender pedig korunk egyik legnagyobb színésze, a rossz szkriptet ezen tényezők összessége sem tudta pótolni annyira, hogy ne legyen utána keserű szájíze egy nálam sokkal vérmesebb Nesbø-rajongónak.
A film legnagyobb hibája talán az, hogy nem mer az lenni, ami valójában: egy véres, morbid thriller, aminek olvasása közben futkároz az ember hátán a hideg. A könyvben megtalálható elemek közül a brutalitást fogták leginkább vissza. Mivel csak 16-os besorolású a Hóember, a vérfagyasztó nesbøi horrorelemekkel a film nem operál; látjuk a gyilkosságokat, de például egy csonkítás alkalmával a gyilkos jótékonyan kitakarja tevékenységét, így csak a végeredményt, a hullákat mutatják meg. Ez utóbbi még talán nem menne annyira a minőség rovására; a "finoman" ábrázolt gyilkosságok is hatásosak, azonban az ehhez kapcsolódó krimi szál sehogyan sem akar összeállni. A feszültség jelen van egy ideig, de jumpscare-ektől és az izgalom okozta karfa kaparástól nem kell tartanunk.
A szereplőket sajnos kevésbé sikerül megismernünk a 119 perces játékidő alatt, sőt, egy-két (a regényben jelentős és érdekes) karakter szinte csak díszként funkcionál. Ilyen Katrine regénybeli összetett személyisége és az őt játszó Ferguson, akiben rengeteg kiaknázatlan lehetőség rejlik, tökéletesen meg tudta volna testesíteni Nesbø nyomozónőjét. Michael Fassbenderben szerencsére nem kell csalódnunk, nagyon jó az alkoholista, csapzott munkamániás Harry Hole szerepében. Fontos megemlítenem, hogy Nesbo a Shame c. filmje alapján választotta ki Fassbendert, őt találta a tökéletes Holénak, ennek ellenére a készítők tudatosan eltértek a regénybeli nyomozó alakjától. A színész épp' ezért nem is mélyedt bele a Hole-szériába, saját elmondása szerint nem szerette volna a két karaktert összekeverni, holott, ahogy a Shame-ben is láttuk, nagyon jól tudja hozni a Harry-hez hasonló kiégett emberi roncsot. Sajnos a felhígított, light-Hole is hozzájárul a film középszerűségéhez. A mellékszereplők játéka (a körülményekhez képest) jó; Val Kilmert azonban külön ki kell emelnem, aki bravúros alakításával karaktert tud adni az általa megtestesített szereplőnek; emellett az ő jelenetei és története talán az egyetlen, amely kapcsán nincs hiányérzete a nézőnek.
A Hóember kapcsán ugyanazt a hibát vélem felfedezni, amit Dan Brown is elkövet; más kezébe adja a szkript írását, holott nála jobban senki nem ismeri az általa teremtett világot; és ahogy az A Monster Calls c. mű kapcsán is láthattuk, ez bizonyul az adaptálás legjobb, a regényt leghűebben visszaadó formájának. Az alapanyag miatt a filmben rengeteg potenciál lett volna, mivel ha Harry karakterét részletesebben kidolgozzák, akár Fassbender is képes lett volna a hátán elvinni a hiányokban dúskáló mozit. Ennek ellenére a karaktere szerethető, olyanná válik, akit szívesen látnánk még viszont a vásznon- egy ügyesebb, pszichopatább gyilkos ellenfeleként. Reméljük a franchise 2. része felnő azzá, ami a Hóember lehetett volna. A többnyire Osloban forgatott alkotás képi világa gyönyörű, a zene imponáló, és a mellékszereplők gárdája is erős. Minden Nesbø- rajongónak ajánlott; én a hiányosságai ellenére sem tudom nem szeretni.
7,5/10
( Kata SWL)
----------------------------------------------------
A vetítés alatt folyton csak az az egy gondolat járt a fejemben, hogy miért olyanok vágnak bele feldolgozásokba, akiknek még az értő olvasás sem megy? Ugyanis az a helyzet, hogy a Hóember filmes adaptációjából éppen azok a motívumok, részletek hiányoznak, amelyek Nesbø regényét is naggyá tették. De ennyivel nem akarom elintézni: sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan tudnám leválasztani a könyv emlékét a filmélményről, hogy ne csak "a könyv jobb volt" modorosság többszáz szavas kifejtése legyen az írásom. Viszont minél többet agyalok, annál inkább arra jutok, hogy az alább következő kritikai észrevételek nagy része éppúgy megállja a helyét, ha avatatlan szem találkozik az alkotással.
Ironikus módon a film nézői például azt sem fogják megtudni, valójában miért Hóember a Hóember, ugyanis a főszereplőt meghatározó szindrómát egyszerűen kiírták a történetből. Ezzel pedig nemcsak a két legütősebb csavart veszítette el az alkotás, de egyben a tettes motivációját is kiherélték, egy olyan indítékot adva neki, amely minimálisan sem magyarázza a sorozatgyilkossá válást. Innentől kezdve már az egész építmény recseg-ropog, de a mű lába alól az húzza ki teljesen a talajt, hogy minden mást hasonlóan értő és átgondolt módon dolgoztak át az alkotók.
A regényben például nagyon szerettem azokat a hátborzongató jeleneteket, ahogyan az író a gyilkosságokat ábrázolta, ezúttal viszont csak futószalagon potyognak Harry Hole elé a holttestek, sokszor kellően sokkoló, de összességében mégis hatástalan tálalásban. Elsősorban azért, mert Alfredson képtelen arra, hogy a játékidő előrehaladtával a téteket érzékeltesse, még a fináléhoz közeledve sem tűnik úgy, hogy Harryék nyaka körül szorul a hurok, hogy tegyenek pontot az ügy végére. Még a játékidő második felében is úgy tűnik, hogy főhősünk nyugodtan ájult részegen tölthetne heteket, mert úgysem maradna le semmiről. Az a baj, hogy a Harry - Hóember és Harry - Katrine dinamika is teljesen halott, az előbbi játszmából még az előzetesekben szerepeltetett részletek is kimaradtak, az utóbbi pedig annyira erőtlen, hogy a nő még azon sem háborodik fel érdemben, hogy Harry rendszeresen megsérti a magánszféráját. Egyértelműen az ő karaktere szenvedte meg a legjobban az adaptációt, az egyik legrejtélyesebb, a megszállottság határán egyensúlyozó figurából egy sótlan mellékkaraktert faragtak, pedig Katrine Brattról a könyv lapjain azt is elhittem, hogy ő lehet a gyilkos.
És ezzel el is érkeztünk a film másik nagy gyermekbetegségéhez: a red herringek totális hiányához. Nesbø ugyanis mesterien gyártotta számunkra az eltereléseket, amint kiiktatott egy téves nyomot, rögtön bedobott egy újabbat, és egészen az utolsó pillanatig fogalmunk sem volt a gyilkos személyéről. Itt viszont már az első fél órában kiderül az áldozatokat összekötő kapocs, és ha az megvan, utána az elkövető kilétét sem nehéz összerakni. Igaz, már maga a detektívmunka sem túl összetett, Hole-ék 2-3 banális nyomot követnek, a Harry által kért nagy stáb pedig nagyjából annyival járul hozzá ehhez, hogy néha kölcsönadják a telefonjukat főszereplőnknek.
Ennyiből már világosan látszik, hogy a Hóemberrel nem az a legnagyobb baj, hogy kikukázza a könyv meghatározó elemeit, főbb mozgatórugóit, hanem hogy ebben szemernyi tudatosság, egyetlen szándékos módosítás sincs, amely a történet jobb elmesélését segítené. Tomas Alfredson és stábja kidobált mindent, ami túlságosan megnehezítette volna a dolgukat, ebből pedig pontosan az született, amire számítani lehetett: egy unalmas, összecsapott sablonkrimi, néhány szép beállítással és tisztességes alakítással, amelyek megmentik a tévéfilmes stigmától. És valószínűnek tartom, hogy ehhez nem kell a könyvet olvasni: aki tudatlan ül be, az a gyilkos motivációját ugyanúgy harmatgyengének fogja tartani, ugyanúgy nem talál egy összetett rejtélyt a detektívtörténet mélyén, ugyanúgy nem fogja érezni a feszültséget a cél felé tartva, és ugyanúgy tucatszerűnek fogja látni a történet számos elemét. És ez az, ami miatt igazán adja magát a kérdés: minek készült el ez a film?
5/10
(danialves)
A Hóember teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
