Sajnos nyomába sem ér az első résznek, del Toro a látványra koncentrált, nem a forgatókönyvre, melynek eredményeként vizuális orgiában tocsogott a filmvászon, mégis eléggé felejthető lett a mi Hellboyunk. Mert ez volt az első komoly film, amelyet Etyekwoodban forgattak, Kamarás Iván és Oroszlán Szonja is felbukkant benne egy nagyon kis epizódszerep erejéig, és mivel látogatóként volt szerencsém megfordulni a filmgyárban, nosztalgiával néztem az általam személyesen látott helyszíneket (ínyenceknek: ami az erdőistenből maradt, azt is megcsodálhatjuk a díszlet falán). Akadnak felejthetetlen pillanatok és szövegek ("A testem templom. Most éppen vidámpark"), a humorra sem nagyon lehet panasz, de az elfek nem bizonyultak olyan méltó ellenfélnek Pokolfajzat számára, mint az első felvonásban Raszputyin. A világvége ismét elmaradt, de sajnos az igazi moziélmény is, hiába a Trollpiac, a Halál angyala, a fogtündérek, és persze a címadó Aranyhadsereg, a rendező annyira túltolta a külsőségeket, hogy belefáradt a szem, és a szív nem dobogott eléggé a vékonyka sztoriért, hiába nincs még mindig menőbb arc Hellboy-nál, aki pokolbéli westernhősként tolja az akciót és puffogtatja az egysorosokat, túl kevés figyelmet fordított rá a rendező, aki élt a lehetőséggel, hogy kiélje páratlan vizuális fantáziáját, azonban mélyebb tartalom híján lassan, de biztosan besokall a néző a filmtől.
Sok-sok évvel ezelőtt az elfek és az emberek háborúja során megalkotásra került az Aranyhadsereg, 70x70 legyőzhetetlen gépharcos, akik olyan pusztítást vittek végbe az emberek között, hogy Balor király elborzadt tőle és békét kötött, az Aranyhadsereget pedig egy hatalmas pincébe zárta. Azonban Nuada herceg (Luke Goss) nem értett egyet a döntéssel, és persze pont most döntött úgy, hogy ideje végezni az emberiséggel, de nem számolt Hellboy-jal (Ron Perlman), akinek nemcsak vele kell megküzdenie, hanem magánéleti problémáival is...
A faun labirintusa zajos sikere után del Toro előtt megnyíltak a pénzcsapok, emberünk pedig nem volt rest látványosabbnál látványosabb kreatúrákkal benépesíteni a vászont, amely így erősen túlzsúfolttá vált, miközben Hellboy, akiért igazából bementünk a moziba, nem kicsit szorult háttérbe velük szemben. Eléggé gyengus lett a forgatókönyv, kedvenc pokolfajzatunknak nem sok alkalma maradt a jellemfejlődésre, nem ért rá, mert erősen pörgős akciójelenetekben kellett helyt állnia, és persze Liz-zel is elég nehezen találták a közös hangot, és akkor arról még szó sem esett, hogy még Abe lelkét is ápolgatnia kellett, aki egy nem túl komolyan kidolgozott szerelembe esett Nuala hercegnővel. Jellemző, hogy az egész filmből azok a jelenetek maradtak meg, amelyben Hellboy saját maga lehet, mindenféle effekt nélkül csak énekelgeti az I Can't Smile Without You-t Abe-bel, miközben nagyon férfiasan szenvednek a nők miatt (=vedelik a sört, és sajnálják magukat), és amikor kicsit kapatosan elfeledkezik a lépcsőről. Amúgy elég erősen saját magát ismétli, balhé van, meggyújtja a szivart, szétvereti a fejét, aztán jól bemos a rosszfiúnak, akit egy cool megjegyzés keretében múlt idővé tesz. Ez viszont csak ahhoz elég, hogy úgy érezzük, egy fanatsztikus látványorgiát kaptunk, amely nyomokban Hellyboy-t tartalmaz, a hiányérzet megmarad.
A szereplőkre nem lehetett panasz, Ron Perlman jóval túl az ötvenen fiatal kollégáit megszégyenítő módon szállította az akciójeleneteket, és zúdította ránk a laza dumát, ő Hellboy és kész, nem irigylem az utódját, nem lesz könnyű méltó lenni az ő alakításához. Doug Jones remek, mint mindig, Selma Blair ezúttal inkább akciózott, mint színjátszott, de nem baj, Luke Goss dögösen tolta a hercegi action-t kilónyi festékkel súlyosbítva, Anna Walton nem sok vizet zavart, John Hurt sajnos csak beugrott mesélni egyet, Jeffrey Tambor méltatlanul kevés jelentben szerepelt, örömmel néztük magyar színészeinket villanásnyi szerepükben.
Del Toro tündérvilága látványban gazdag, ámde tartalomban szegény lett, nem kevés Gyűrűk ura - utánérzéssel, kár, hogy a gépek kontra pusztuló természet ellentéte nem került jobban kifejtésre, hiszen saját bőrünkön tapasztaljuk, ahogyan a technika átveszi az uralmat a mindennapjainkban, és nagyon tudott fájni az utolsó erdőisten pusztulása, de mivel sajnos ez a momentum is csak a külsőségekre fókuszált, a filozófiai mélységen nem nagyon gondolkodtunk el. Minden hiányossága ellenére mégsem lett hatalmas csalódás a film, egyszerűen csak közepes és felejthető. Pokolfajzat és kis családja még mindig szállította a coolságfaktort, ami miatt ha nem is gyakran, de azért újrázzuk a filmet, ami ha nem is volt kihagyott ziccer, de az első rész szintjét meg sem közelíti. Kár, mert del Toro megkapott minden pénzt, paripát és fegyvert, hogy újra elvarázsoljon bennünket, de nem jött össze a mutatvány, nem e miatt a rész miatt csillant fel a szemünk, amikor megláttuk az első képeket a most forgó harmadik felvonásból.
Popconmozi, képregényrajongóknak szóló extrákkal, egy jó kis pörgős akciófilm, amelyben Hellboy szállítja nekünk a bulit magyarosch technikai háttérrel megsegítve, amellyel feltettük magunkat filmszakmailag a térképre, de inkább e miatt marad meg jó emlékezetünkben ez a jobb sorsra érdemes alkotás, amelybe belaadtak apait-anyait az alkotók, de sajnos csak azt alaptételt sikerült ismét bizonyítani, hogy jó forgatókönyv nélkül nincs igazán jó film. Egyszeri szórakozásra tökéletesen alkalmas tömegtermék, pont annyi Hellboy-hangulattal leöntve, hogy ne legyünk végzetesen csalódottak, de az a bizonyos plusz hiányzik belőle, ami miatt mély nyomokat hagyna bennünk ez a rész.
7/10
A Hellboy 2. - Az Aranyhadsereg teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
