"Az év legradikálisabb filmje" - ez az idézet áll a Lady Macbeth magyar plakátján a Los Angeles Times kritikájából. A külföldi posztereken egyébként még 4-5 hasonló méltatás is szerepelt, de sokatmondó, hogy a hazai forgalmazó ezt tartotta a legfontosabbnak kiemelni közülük. Sokatmondó, mert William Oldroyd filmje éppen a radikalizmussal, a merészséggel, a tabudöntögetéssel maradt adós, noha láthatóan céljai tényleg ilyen irányúak voltak - és mégis kifejezetten tetszetős élmény a Lady Macbeth.
Katherine Leicestert (Florence Pugh) fiatalon adták hozzá egy gazdag úrhoz, aki azonban még csak hozzáérni sem hajlandó a lányhoz és az első adandó alkalommal elmenekül munkaügyben. Helyette mogorva apja veszi át az udvarház felett a hatalmat, ezt leginkább Katherine egzecíroztatásában nyilvánítva ki. Ő azonban ezt nem tűri szótlanul, lázadását pedig elsődlegesen abban nyilvánítja ki, hogy feltűnő viszonyba kezd az egyik istállósfiúval.
Nehéz spoilermentesen írnom a továbbiakkal kapcsolatban, ugyani a film legnagyobb rákfenéje a legérzékletesebben úgy írható le, hogy pontosan azt adja, amit az alapszituáció ismeretében várnál. Igen, Katherine előbb az őt gúzsba kötő szerep-béklyó ellen fog lázadni, és miután felfedezi, hogy az össztársadalmi álszentségnek nemcsak áldozata, hanem haszonélvezője is lehet, egyre gátlástalanabbul kezd el visszaélni ezzel. A másfél óra ennek a fokozódásnak egy kezdő és végpont nélküli bekitentője - ez pedig jelentős hiányérzetet okoz.
Bár az alkotóknak ez a legkevésbé sem róható fel, de a Lady Macbeth-nek is ugyanaz a baja, mint az összes 50-100-150 éves történetből adaptált filmnek: rendkívül poros, annak idején akár tabudöntögetőnek vagy polgárpukkasztónak mondható húzásait már régen felülmúlták az eltelt évtizedek folyamán. Hiába mesteri Oldroyd atmoszférateremtése, szabja meg tökéletes érzékkel a karakteríveket, a film ritmusát, hiába lenyűgözőek a helyszínek, a fényképezés és hátborzongató Florence Pugh alakítása, ez az egész nincs mire kifusson. A Lady Macbeth csattanója annyira lapos, hogy szinte hallani a koppanást. A forgatókönyv egy olyan húzással sem tud előállni, amelynél ne lettem volna felkészülve akár hatszor durvábbra is, és bár nem minden erejét ebből a sokkhatásból nyeri, számomra egyszerűen érdektelen és fantáziátlan volt tartalmailag.
Ugyanakkor nem győzöm hangsúlyozni, hogy a Lady Macbeth a "jót s jól" intésből utóbbit maradéktalanul megvalósítja: fókuszált, szikár, elképesztő vizuális kommunikációval (sokszor percekig nincs szöveg a filmben) és fincheri szenvtelenséggel bontakoztatja ki főszereplőjét, akit az első komolyabb filmszerepét játszó Florence Pugh makulátlan pontossággal visz vászonra. William Oldroyd alkotása tehát, ha úgy vesszük, bámulatos teljesítmény, csak éppen nem az a fajta, amely a játékidő végeztével is bennünk marad és hatással van ránk. Ha élhetek ilyen képzavarral, a Lady Macbeth az érett, fősodron kívül eső darabok gyorséttermi verziója: nem tesz mély benyomást, de pontosan azt kapjuk tőle, amire számítunk.
7,5/10
A Lady Macbeth teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
