A sorozathoz a legjobb hívónév egyértelműen a szériát jegyző Aaron Sorkin, akitől az Elnök embereit és a Studio 60-at is lehet nagyon imádni (plusz természetesen a filmjeit), de az én abszolút, akármikor újranézős kedvencem tőle a The Newsroom. Épp most daráltam újra a sorozatot, így jó apropója is lett ennek az írásnak, hiszen ha valaki azt mondja nekem, hogy nem látta, nem ismeri, rögtön visszakérdezek: És miért nem?
A sorozat az HBO-n futott, és ez mindenképpen jót tett neki. Az egész szériát áthatja az amerikai politika így vagy úgy, ami miatt nem való bármilyen csatornára. (Az sem véletlen, hogy a House of Cards a Netflix egyik első zászlóshajója lett 2013-ban.) A 3 évad kereken 20 epizódot foglal magába, ami igencsak kevés, de aki a kicsit nem becsüli...
A The Newsroom nem meglepő módon híradót készítő emberekről szól, élükön pedig ott áll Will McAvoy, akiről hamar kiderül, hogy egy népszerű tévés, az Arc, amely az ACN-t (egy kábelcsatornát) jó helyen tartja a mindenféle nézettségi listákon. Will McAvoy az, aki számít, és ezt tudja is magáról, és el is várja, hogy ennek megfelelően kezeljék. Egy ártatlan kerekasztal beszélgetés végül katasztrófába torkollik Will számára és megváltozik a status quo. A fő mozgatóember pedig az igazgató Charlie Skinner, aki új producert és új csapatot szervez Will mellé. Egy jobb, hitelesebb híradó, egy News Night 2.0 lesz a szereplők álma, ahol nem a nézettség és a reklámbevétel a legfontosabb, hanem az emberek tájékoztatása. Szinte utópisztikus, nem? Aaron Sorkin ennél jobban nehezen adhatná tudtunkra, mit is gondol a mai amerikai életről, médiáról. A szereplők beszélgetéseiben többször felbukkan Don Quijote, és valóban szélmalomharcnak tűnik elsőre a dolog.
A sorozat alapvetően megtörtént eseményeket dolgoz fel, a pilotban nem kisebb hírrel foglalkoznak, mint a legnagyobb amerikai olajkatasztrófával (2010-ben robbant fel a Deepwater Horizon fúrótorony a Mexikói-öbölben). Sorkin a dialógusokban mindig is bitang erős volt, ez itt is kitűnt, ahogy a frissen verbuválódott csapat több szinten csatázik, majd együtt dolgozik egymással. A pilot tökéletesen megmutatja a sorozat dinamikáját, azt, hogy mire lehet a későbbiekben is számítani.
A párbeszédek természetesen mit sem érnének a remek szereplőgárdán kívül. Will McAvoy Jeff Danielsnek a nagybetűs szerep, remekül áll neki a kívül rideg, belül valami pislákoló érzékenységgel küzdő figura. Jó barátja a főnöke, Charlie Skinner, aki elsőre egy letűnt korszak utolsó harcosának tűnhet, de a legjobb drámai pillanatokban szerves része volt neki is. Szilárdan áll a híradósok és a tulajdonosok között. A vezető producer Will régi szerelme (hopp, meg is érkezik a romantikus dráma), MacKenzie McHale, aki háborús tudósítóként dolgozott és szentül hiszi, hogy Willel olyan híradót tehetnek le az asztalra, amire büszkék lehetnek. Idealista, okos, varázslatos nő. MacKenzie hozza magával a helyettesét is, Jim Harpert, akinek szerencsére végig sok szerep jut, ő volt az egyik kedvencem. Will régi csapatából kevesen maradnak (a többiek átmennek egy másik műsorba, de nem tűnnek el teljesen), a lelkes asszisztens, Maggie Jordan és az online felületért felelős Neal Sampat emelkedik ki közülük. Maggie rengeteget fejlődik az évadok során (ő a másik kedvencem), Neil pedig azért lehet a mai szemmel is érdekes karakter, mert a sorozat nagy részében az online újságírást, a blogolást nem tartották sokra a szereplők, Neal a kocka, aki elbíbelődik a kódokkal, meg a twitterrel, de nincs jelentősége. Érdekes végignézni, hogyan változik meg ez a szemlélet a sorozat végére.
Az 1. évad több hírrel foglalkozott (kisebbekkel és a legfontosabbakkal) és sokszor a csapat összekovácsolódásán, a karakterdrámán volt a hangsúly. Nagyon érdekes volt látni a másik oldalról a már ismert híreket, a versenyt, a hitelesség fontosságát, a kutatást és küzdést. A 2. évad már szakít ezzel a történetvezetési móddal, Sorkin jócskán kiélte magát ebben a 9 epizódban, amely leginkább az ún. Genoa, egy titkos hadművelet körül forog, a szereplőknek pedig rengeteget kell tanulniuk. Plusz egy erős politikai felhang is bele lett zsúfolva az évadba. A 3. évadot amolyan jutalomjátéknak láttam mindig is, csupán 6 rész, egy méltó lezárás, egy utolsó lehetőség Sorkin számára a nagy kérdések boncolgatására. Sorkin világában az újságírás valami szent dolog, ami előrébb viszi a világot és rút dolog az, ha ezzel visszaélnek, ha a törvények, határok, a pénz ennek az útjába állnak. A fő történetszál a 2013-as bostoni robbantás, elszorult torokkal lehet csak nézni, mai fejjel, ennyi támadással a hátunk mögött pedig végképp. Nagyon sajnáltam elbúcsúzni a karakterektől, egy-két jelenetet könnyekig hatott.
A sorozat egyetlen hibája a romantikus drámázásban rejlik, természetesen van több is, amik ilyen-olyan utat járnak be. A leghosszabban húzódót nagyon szerettem volna szeretni, de sokszor a fejét fogja az ember, hogy elvileg értelmes emberek hogy lehetnek ilyen fafejek, de na, kellett a személyes dráma, meg szemet hunyok, ha már erős női karakterekre épült mindegyik, nem a férfiak utáni bomláson volt a lényeg. (Girl power!)
A The Newsroom az a sorozat, amely sosem veszti el az aktualitását, ideális dara alapanyag lehet az őszi estékre, hihetetlenül gyorsan elfogy az a 20 epizód. Aaron Sorkin-nak úgy néz ki, ez volt a legutolsó sorozata, igazán zseniális búcsú ez tőle.
9/10
A The Newsroom adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
