Ivy "lángesze" tornádóként zúdul végig a nem kicsit morbid történet második felvonásán, amely azonban sajnos picivel halványabb az első résznél. Caleb Krispnek nem volt könnyű dolga, olyan jól működött a sztori abszurd humora az első könyvben, hogy nem kevés fantázia és írói tudás kellett ahhoz, hogy tartani tudja a saját maga által beállított színvonalat, és ha lehet még izgalmasabbá tegye a félholt lány történetét. Nem sikerült maradéktalanul a feladat, a szerző talán nem bízott magában teljes mértékben, ezért kicsit túltolta a sztori végét, miközben Ivy magához képest is túlzottan idegesítő lett, sokat veszített a szerethetőségéből. Mindezzel együtt azonban egy nagyon szórakoztató könyv született, amelyet még mindig az angol humor kedvelőinek ajánlok elősorban, és azoknak, akik szeretnek kilépni a komfortzónájukból. Mert az Ivy Pocket sorozatban még rengeteg lehetőség van, habár sajnos már egyre kevesebb az igazi rejtély főhősnőnk titokzatos származása körül, de éppen ezért a következő részben már nagyobb is lesz a tét, és mivel Ivy-t nem az eszéért szeretjük, őszintén remélem, ismét lesz valaki, aki megmenti a biztos haláltól (vagy valami olyasmitől), amelynek előidézéséhez különleges tehetsége van a nem túl kifinomult modorú, ámde annál lassúbb felfogású kis hölgynek, aki megbízható módon keveredik mindig bajba, és ezúttal London nem mindig evilági életét állítja a feje tetejére. Habár egyetlen percre sem unatkozik az olvasó (emellett a lány mellett tényleg nem lehet, vele mindig történik valami, ami sohasem jó és szép), azonban a sok kaland és a picit túlzásba vitt szájkarate nem tudja helyettesíteni az első rész mindent elsöprő hevét, és sodró lendületét. Kevesebb akció és több karaktermélység jobb lett volna, de még mindig kiemelkedő darab a második rész is a saját műfajában, kár lenne kihagyni.

Ivy Pocket szerető családra lelt egy temetkezési vállalkozónál és feleségénél, igaz, hogy érzelmeiket nagyon jól titkolja az újdonsült apuka és anyuka, akiknek az a különös szokásuk van, hogy minden haldoklóhoz magukkal viszik a lányt, aki elmond egy megható verset, majd kap egy pohár tejet és elalszik. Félhalott hősnőnket ez a tény nem aggasztja különösebben (hiszen látott ő már ennél különösebb dolgokat is korábban), az azonban annál inkább felzaklatja, hogy az Óragyémánt közreműködésével megtudja, hogy Rebecca egy másik világban ugyan, de él, ezért mindent megtesz, hogy megmentse, amivel természetesen hatalmas veszélybe sodorja saját magát...

Amíg az első részben volt elég időnk megismerni Ivy tökéletesen abszurd világát, ezúttal azonnal belecsapunk a lecsóba, melynek eredményeként a habókos lány viharsebesen még magához képest is nagy bajba kerül, és a helyzet egyre rosszabb lesz. Ivy emberismerete továbbra is nullához konvergál, naná, hogy ő az egyetlen, akinek nem tűnik fel, hogy Miss Always ezúttal milyen álruhában és milyen cselszövéssel próbálja rávenni a vele történtekből nem sokat okuló egykori cselédlányt. Ebben a részben Londonban zajlanak az események, amely továbbra is kiváló lehetőséget ad a szerzőnek arra, hogy a viktoriánus Anglia jellegzetes szereplőit (arisztokraták, szolgálók, polgárok) gyilkos humorral figurázza ki, és a mese műfaján belül maradva némi társadalomkritikai élt csempésszen az egyre szövevényesebb sztoriba. Miközben a régi (élő és holt) ismerősök is felbukkannak (természetesen a legrosszabbkor és a legváratlanabb helyen és időben), újakkal is megismerkedhetünk, és egy idő után kicsit túlzsúfolttá válik a történet, amelynek a szálai a végére lassan, de biztosan összeérnek, végre fény (pontosabban árnyék) derül Ivy születésének titkára és különleges képességeinek forrására, amely nagyon ütős folytatás ígér, hiszen a világok harcában kulcsszerepet fog játszani a kishölgy.

Habár még mindig jól szórakoztam a könyvön, ezúttal elmaradt a "hűha" élmény, amit valahol meg tudok érteni, hiszen az újdonság varázsa elmúlt, ezért a szerzőnek rá kellett pakolnia több lapáttal is a sztorira, hogy fenntartsa az olvasók érdeklődését, azonban közben sajnos kicsit túllőtt a célon, nem sikerült mindvégig olyan jól hoznia a "rémes ez az Ivy, de azért szeretjük" stílust, ezért a vége felé már határozottan elkezdett idegesíteni a leányzó viselkedése és szövege. Ráadásul a könyv illusztrációi sem sikeredtek valamiért olyan remekül, mint az első részben, nem tudtak túl sokat hozzáadni a hangulathoz. A történet jóval izgalmasabb lett, ennek azonban az volt az ára, hogy az igazi erő időnként már hiányzott belőle. Mindezzel együtt még mindig kiemelkedő élményt tud nyújtani a mese műfajában a sajátos humorával és teljesen agyament világával, azonban már nem tudok annyira lelkesedni érte, mint az első felvonásért.

A fergeteges bevezető rész után egy picit csalódást keltő a folytatás, de Ivy Pocket karaktere olyan jól kitalálásra került, hogy még mindig maradt elég szufla a következő felvonásra, sőt a tét egyre emelkedik, és nagyon remélem, hogy a továbbiakban az író nem görcsöl annyit a sztorin, mint most, hanem szabadjára engedi a fantáziáját, és újra egy teljesen kiszámíthatatlan és minden sablontól mentes könyvvel fog megörvendeztetni bennünket. Összességében egy jó, de nem mindent elsöprő folytatás született, amely tökéletes választás egy esős őszi estére, mert Ivy garantáltan el fogja tudni vonni a figyelmünket a szomorú időjárásról, de a kivételes olvasmányélmény ezúttal sajnos elmarad. A főhősnő szerethetősége nem kicsit szenvedett csorbát, nem éppen kifinomult modora sem előnyére változott, azonban még mindig van olyan érdekes a karaktere, hogy ha már nem olyan hőfokon, mint korábban, de azért még mindig kíváncsian várom a folytatást.

8/10

A könyvet a Kolibri Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.