Ahhoz képest, hogy egy teljesen felesleges folytatás, egészen jól sikerült. Őszintén szólva halvány lila gőzöm sincs, hogy mi a kénköves pokolnak kellett második részt írni a Mocskos melóhoz, ami úgy jó, ahogy van, de gondolom volt az a pénz, amiért Christopher Moore begyújtotta a rakétákat abban a zseniálisan morbid agyában és összehozta a második felvonást. Az író tehetségére jellemző, hogy az olvasó még úgy is istenien szórakozik a könyvön, hogy az elsőhöz képest igencsak gyengusra sikeredett. Értem én, hogy a nagy sikerű első részről pénzügyi okokból megérte lehúzni még egy bőrt, és Christopher Moore-ból sohasem elég, az ő különleges humorát nem lehet megunni, de azért ez egy picit izzadtságszagúra sikeredett az újrafelemegített pokoli történet. Egyszeri szórakozásnak így is tökéletes, de az első rész zsenialitása sajnos hiányzik belőle. Az író magához képest nem kicsit alibizett, de olyan viccesen hasznosította újra saját magát, hogy én nem tudok haragudni rá. Még így is jókat lehet nevetni a kalandokon, bár kicsit idegesítően túl lettek tolva az altesti poénok, még mindig egy szórakoztató agymenést kaptunk Christopher Moore-tól, amely azonban lenyomat nélkül áramlik át a lelkünkön, szöges ellentétben az első felvonással, amely heveny nevetőgörcsöt okozott, úgy, hogy nem hiányzott belőle a drámai mélység sem, amolyan Monty Phyton-i módon közelítette meg az elmúlást. Nos, ezúttal ez elmaradt, határozottan halványabban pislákolt a fekete humor luciferi fénye, azonban a saját műfajában még így is egy jó darab lett belőle. Lestrapált időkben tökéletes kikapcsolódást nyújtó olvasmány, de az első rész után marad hiányérzet az olvasóban.

Charlie Asher mókusemberként tengeti az életét buddhista szerzetes barátnőjével, Audrey-vel, kislányát (aki egyébként a Halál, világok pusztítója) nővére, Jane és annak barátnője nevelik. Aztán egy nem túl szép napon a pokolfajzatok eltűnnek Sophie mellől, egy sárga ruhás ember közreműködésével újra feltűnik a színen a Morrigan, lelkek ezrei rekedtek egy hídon, és a pokoli probléma sokkal nagyobb, mint korábban...

Jóval lassabban indulnak be az események, mint az előző részben, valahogy nem jön az érzés, hogy most aztán tényleg nagy gáz van a halálbusiness-ben, túl sok a mocskos poén, mintha az író érezte volna, hogy valamivel ki kell töltenie azt az űrt, amit a történetben felejtett. Emberünk nem kispályás tehetség, úgyhogy összességében kihozza szórakoztatóra a végeredményt, de ez tőle akkor is kevés. Nincs hiány akcióból, érzelemből, menő szövegből, azonban az a sodró lendület, ami az első részben nem engedte, hogy letegyük a könyvet, ezúttal csak fékezett habzással működik. Vicces, hogy itt fanyalgok, miközben még mindig jóízűen nevettem a poénokon, azonban azt a zsigeri drámaiságot rejtő humort, amit annyira imádtam az első részben, nagyítóval sem találtam meg a második felvonásban. Bár semmit sem tesz hozzá a korábban már megismert történethez, ujjgyakorlatnak mégis kiváló, mert bár nem ismétli magát teljes egészében az író, mégsem ad bele apait-anyait a történet kanyarításába. Kicsit csalódott vagyok, hiányzott a szellemes sziporka tűzijáték, de egyszeri kikapcsolódásnak még így is bátran javaslom mindenkinek.

Jó volt újra találkozni a régi ismerősökkel, szurkoltam Charlie-nak, hogy kitörjön a mókusember-létből, és örültem, hogy egy dögös pasi lett belőle, de valahol útközben elveszett az érdekes egyénisége. Mert ő egy igazi bétahím volt, egy átlagember, akinek hirtelen szembe kell néznie azzal, hogy valószínűleg ő a Halál, miközben egyedülálló apaként neveli kislányát, Sophie-t. Most pedig egy mellékkarakter lett, aki csak külsőleg változott, amúgy megmaradt a réginek, semmi újat nem tudunk meg róla. A kicsikének pedig határozottan nem áll jól a kamaszodás, egy hisztigép lett belőle, egyre kevésbé hasonlít a Luminátusra. Menta Friss is visszatért, nélküle nem lenne az igazi a Morrigan-pusztító buli, a szívügyek is szépen alakulnak, de határozottan hiányzik egy karakteres főgonosz. Jól keveri a kártyákat az író, kellemesen elszórakoztat bennünket, viszont ezúttal nem érezzük úgy, hogy egy haláli buli részesei volnánk. Miért kellett visszahozni a Morrigant, miért nem lehetett teljesen új karakterekkel kísérletezni a sötét oldalon, nagyon nem áll jól Christopher Moore-nak, hogy biztosra ment, miért nem lehetett szabadjára engedni azokat a zseniális agytekervényeket, miért? Osztályon felüli középszer a végeredmény, de akkor is csak középszer. Továbbra is nagy kedvencem maradt az író, de nem ez a könyv az életmű csúcsa.

Az elmúlás filozófiája, a halál kinevetése ezúttal csak felületesen jelenik meg a történetben, inkább az akción van a hangsúly, mintha a látványos jelenetekkel pótolni lehetne az igazi mélységet. Nem mondanám, hogy a szerző csak úgy odakente nekünk ezt a sztorit, hiszen profin meg lett írva, nem unatkozunk rajta egyetlen percig sem, de a szív és a lélek kicsit hiányzik belőle. Túl magasan volt a léc az első rész után, amit nem sikerült megugrani, bár nem is kell szégyenkeznie a szerzőnek, a második rész egyáltalán nem lett vállalhatatlan, akármikor fel tud dobni egy unalmas estét, de sajnos eléggé felejthetőre sikeredett. Egynek elment, de őszitén remélem, hogy nem folytatják a sorozatot, már az első után abba kellett volna hagyni, ezt  a sztorit szerintem már nem kellene tovább ragozni. Véleményem szerint Christopher Moore a saját műfajában az egyik legjobb kortárs író, ez a könyv most így sikerült, felejtsük el gyorsan, kíváncsian várom a következő agyeldobós történtetet!

7/10

A könyvet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.