AldoWinnfield kritikáját itt olvashatjátok
Úgy érzem, csakúgy, mint a Baby Driver esetében, a Háborúnak is tökéletesen ágyazott meg a tavaszi - kora nyári látványfilmek gyengélkedése. És tekintve, hogy az előző két rész is mintapéldája volt a Halálos iramban - Transformers - reboot/remake tengely intelligenciáját és érzelmi érettségét messze meghaladó blockbusternek, látatlanban is kézenfekvő volt, hogy erre a motívumra fog épülni bármi, ami a trilógia záródarabjával kapcsolatban elhangzik. (Kivéve talán a félrement comic relief karaktert és Giacchino felettébb tolakodó zenéjét.) Olyannyira, hogy ezzel magam sem tudok vitatkozni, de úgy gondolom, Matt Reeves alkotása egy jóval komplexebb és nehezebben megragadó mű annál, mint hogy így leegyszerűsítsük.
A majmok bolygója: Háború ugyanis egyszerre egy bámulatos teljesítmény és egy óriási csalódás. Csalódás a tekintetben, hogy bár már a második részről is azt írtam, hogy az első újrázása, a harmadik még kevesebb energiát fektet abba, hogy továbblépjen a 2011-ben felvonultatott motívumokról. Ismét senki nem kíván háborúzni, de ismét adott egy könyörtelen pszichopata, aki miatt a konfliktus elmérgesedik és ami miatt végül újra feloldhatatlanná válik az ember-majom szembenállás, amit pedig ehhez a forgatókönyv hozzáfűz, az csupa klisé és elcsépelt (vallásos) szimbolizmus. Az első felvonás egy bosszúwestern dramaturgiáját használja fel, utána pedig egy hamisítatlan koncentrációs táborba csöppenünk, hogy a lezárás kötelező köreiről (beleértve a kínosan megúszos konfliktus-feloldásokat) már ne is beszéljek. A szkript a lehető legegyszerűbb megoldásokat sorakoztatja, kezdve azzal, hogy az említett táborból tervezett szökés a játékidő egy jelentős részét felöleli - anélkül, hogy bármiben is segítené a mondanivaló megfogalmazását, az ellenlábas személye Harrelson két jelenetnyi tündöklése ellenére is súlytalan és kiszámítható, Caesar számára pedig iszonyatosan látványosan kreáltak új belső konfliktust.
Ha eddig nézem, a Háború minden további nélkül az év egyik legfantáziátlanabb darabja, és valószínűleg a moziban előttem ülőknek kéne igazat adnom, akik 20 perc késés, majd két óra popcornzabálás és facebookozás után megállapították, hogy micsoda unalmas filmet láttak (én meg azt, hogy most már tényleg utoljára tettem be a lábam Cinema City-moziba), de éppen ezért utánozhatatlan csoda, amit Matt Reeves ismét kihozott ebből a világból. Az előző részhez hasonlóan lehet, hogy itt sem hozakodik elő semmivel, amire felkaphatnánk a fejünket, de elképesztően, már-már aljasul zsigeri módon játszik az érzelmeinkkel. Hiába ismerjük és tudjuk már jó előre, mi van a tarsolyában, Caesar fájdalma, őrlődése, az embertelenségben sorra megragadott emberi pillanatok olyan hatással bír, ami az idei év során egészen példátlan, és ez nemcsak Serkis hihetetlen játékának és az ezt egyre emberibbé tévő CGI-nak köszönhetjük, hanem annak, hogy rendezőnk tökéletesen érti és érzi ezeket a pillanatokat, és maga is együtt lélegzik velük.
Ami szokatlan a Háborúban, hogy ilyen sablont elsősorban ledarálni szoktak (ld. a társíró Bomback korábbi műveit), Reeves azonban láthatóan körömszakadtáig hisz benne, hogy működhet, amit alkot, és töretlen elszántsággal dolgozik, hogy ez így is legyen. Az első részben Caesar karaktere számára egyetlen szó is elég volt, hogy egy karizmatikus és hiteles főhőssé váljon, most a kocka fordultával az Amiah Miller alakította néma kislány lopja el a showt, ahogyan a film szinte elképzelhetetlen módon konstruálja meg az ő egy-egy gesztusából a legkatartikusabb pillanatokat.
Nehéz tehát egyértelműen pálcát törnöm a Háború felett, egyrészt hasonlóképp nem fog mély nyomot hagyni bennem, mint közvetlen elődje, amelyhez képest még az első részt is könnyebb volt most emlékeimből visszaidéznem, másrészt viszont olyan szintű filmművészeti magasságokról tesz tanúbizonyságot, amelyek jóval túlmutatnak azon, hogy ambíciói eleve jóval komolyabbak, mint a heti szinten érkező tucat-blockbustereké. Félek, hogy Matt Reeves produkciójára nem valódi fontossága okán fogunk emlékezni és emiatt nehéz is lesz átörökítenünk jelentőségét, és hogy ezen keresztül elvesztünk egy zseniális rendezőt, aki a Batmannel kezdve sosem fog olyan alapanyagot kapni, amelyen keresztül igazán kibontakoztathatná fenomenális képességeit.
7,5/10
A majmok bolygója: Háború teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán