Könyvkritika: Jessie Burton: Múzsa (2017)
2017. július 12. írta: tonks

Könyvkritika: Jessie Burton: Múzsa (2017)

muzsa.png

2 idősík, egy rejtélyes festmény és titkok mentén összefonódó sorsok - ezt kínálja a Múzsa. És milyen jól teszi! Az elmúlt hetekben húzódó olvasási válságomat is egycsapásra kigyógyította, hogy úgy mondjam homlokon csókolt a Múzsa.

Jessie Burton könyvére nem nehéz szemet vetni, hiszen nagyon izgalmas és gyönyörű a borítója, szinte vonzza az ember tekintetét, de sokszor félek hinni a külcsínnek és a fülszöveg sem fogott meg annyira. Az 1. fejezettel azonban magával ragadja a kíváncsi olvasót az írónő és nemigen ereszti el az utolsó mondatig, sőt azon túl sem.

A történet 2 szálon fut: az első 1967 és London. Odelle keresi a helyét a világban és író szeretne lenni, végül egy galériában köt ki, mint titkárnő. A galériában felbukkan egy rejtélyes festmény, egy spanyol festő, Isaac Robles műve és Odelle nagy meglepetésére, főnöknőjét, Marjorie Quick-et mintha megriasztaná a festmény. A második 1936 és Spanyolország. Olive bohém szüleivel érkezik meg a kies spanyol vidékre. Apja műkereskedő, de Olive nem mer elé lépni azon vágyával, hogy ő maga festő szeretne lenni, ráadásul gyönyörű édesanyja labilis állapota is gúzsba köti a lányt. Egy spanyol testvérpár, Isaac és Teresa Robles szegődik el a családhoz segítségnek és hamar kiderül, hogy Isaac egyben festő és szabadságharcos is. Olive-ék és Isaac-ék élete pedig örökre összefonódik.

Alapvetően nem áll annyira közel hozzám a művészet, van pár festő, akiket kedvelek, de nagyon megválogatom, hogy milyen kiállításra menjek el, így kíváncsi voltam, hogy egy képzeletbeli festmény kitud-e lépni elém a lapok közül, hogy ne csak a szereplőket kápráztassa el, hanem engem is. Tavasszal Az Aranypinty volt hasonló, abban a valóságban is létező kép körül forgott minden.

Ahogy fentebb említettem, olvasási válságból rángatott ki a könyv; egyszerűen annyira jól megírt és olvasmányos a történet, hogy nem szívesen tettem le és úgy érzem, hogy túl hamar is értem a végére az 500 oldalnak. Jessie Burton eredetileg színésznő és a Múzsa a második a regénye, de mindenképpen sort fogok keríteni az első könyvére is.

Mostanában különösen divatossá vált több idősíkot összefonni egy történetben, főleg ha a 30-40-es évekről van szó. Legutóbb a Fülemüle volt talán ilyen. A Múzsa kapcsán leginkább Jodi Picoult és Jojo Moyes írónők jártak a fejemben (ők is írtak hasonlót), Jessie Burton fel is emelkedett a szememben közéjük.

A két idősík közül 1967 lett az abszolút kedvencem. Odelle érdekes karakter, szimpatikus volt a józanságával és bátorságával, valamint a rejtélyek felgöngyölítését is remekül vezette végig az írónő. Az 1936-ban játszódó fejezetek végig csak odasimultak Odelle sztorijához a fejemben, pedig azok sem voltak gyengék. A legnagyobb érzelmi kavarodások a spanyol szálon történnek. Az egyetlen hiba a történetben számomra az volt, hogy a titkok nem okozhatnak nagy meglepetést az odafigyelő olvasónak, egyszerűen olyan kevés tényező játszott szerepet, hogy nagyon agyalni sem kell rajta. A másik oldalról nézve viszont az írónő valamiféle elégedettség érzetet is ad a könyv végén az olvasónak, hogy igen, ő tudja, és kitalálhatta azt a rejtélyt, amelyet a regény világában élők közül csak igen kevesen. A könyv csúcspontja ettől függetlenül remekül működött és a befejezésben külön tetszett Odelle életének alakulása.

A szereplők közül mindenképp ki szeretném emelni a női karaktereket. Mind-mind erős és rétegelt karakterek, Odelle-t már dicsértem, de Teresa is nagyon közel áll a szívemhez. A férfi karakterek annyira már nem voltak szimpatikusak (alapvetően kevesebb is van belőlük), Isaac-el például nem sikerült kibékülnöm, ő volt a nők sorsának mozgatórugója, csak egyszer sem értettem meg igazán, hogy miért pont ő. Érdekes lehet arról vitatkozni, hogy Isaac miért lehetett ennyire központi karakter a történetben, miről ismerszik meg a művész, számít-e, hogy honnan jön a tehetség, az ihlet és még a feminizmus kérdéskörét is be lehetne dobni ide.

Az írónő nagyon jól elkapta az 1936-os Spanyolország hangulatát, a hónapokat lefestő leírásai már-már költőien szépek (a júliusi tájleírását egy az egyben idézetté tenném legszívesebben), de aminek a leginkább örültem, hogy nagyon sok újat tanultam a spanyol történelemről és izgalmas felfedezés volt számomra, hogy a történet szép párhuzamba tehető Robert Capa A milicista halála című képével.

Tökéletes nyári-őszi-téli-tavaszi olvasmány ez, díszhelyet kap a könyvespolcomon. 

9/10

A könyvet a Libri Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

http://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr8512648157

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.