20legendd kritikáját itt olvashatjátok

Egy piros WRX STI parkol le Atlanta egyik impozáns bankja előtt. A sofőr egy új számot indít el a fülébe dugott iPodon, miközben utasai kiszállnak, hogy kirabolják a fiókot. Van valami szokatlan ebben a jelenetben, ahogyan az ajtók csapódásával vagy a riasztók megszólalásával összhangban indul be a zene is, ahogyan Baby az ablaktörlővel játszva és a kormányon dobolva dúdolja a számot, és ahogyan a rendőrök elől menekülve is tökéletes a dal és a száguldás képsorainak harmóniája. Így megalkotni egy jelenetet, egy filmet, minden másodpercét tökéletesen kiszámolva és időzítve, olyan alkotói tudatosságra vall, ami tényleg csak a legnagyobbaknak adatott meg.

Eddig persze nem láttunk többet egy csúcsra járatott autós üldözésnél (nem mintha ez nem lenne már önmagában is bőven elég), amelyhez a műfaj kívánalmainak megfelelően egy menő aláfestés szól, azonban ha eddig kétségeink lettek volna afelől, hogy egy különleges művel van dolgunk, a következő jelenet rögtön igazolja. A főcím alatt Baby csak kávéért szalad ki, de mozdulatai, minden képkocka a háttérzenéhez van koreografálva, pazar hosszú snittekben, de videoklipszerű ritmusossággal követve végig ezt az egyszerű tevékenységet. Ezen a ponton úgy tűnik, Wright egy formabontó musicalt alkotott, ahol a szereplők ugyan nem fakadnak dalra, a rendező azonban a legnagyobbakat megszégyenítő módon érti kép és hang szimbiózisát és gyakorlatilag bármit képes lehet a főszereplője fülében dübörgő számokra megkomponálni.

De aztán először csak apró részletekben, utána azonban már egyre nyilvánvalóbban jön a hidegzuhany, hogy ez végeredményben nem fog megtörténni. A Baby Driverről már a következő jelenetben kiderül, hogy a stílusbravúrt feladja a heist-klisék kedvéért, a sráccal, aki ki akar szállni a gengszteréletből, de nem tud, a sráccal, aki ezt a munkát nem szeretné vérben úszva művelni, mint kemény fából faragott kollégái. Dinamikája a zenés pillanatokban és a tempós üldözések során továbbra is elsőrangú, stílusérzéke még a banális összekötő-elemeket is naggyá teszi, történetében azonban egy szemernyit sem fogunk találni ezekből. Az a fordulópont, amikor a Jamie Foxx alakította félőrült gyilkológép Baby csajának munkahelyét szúrja ki egy kedélyes vacsora kedvéért, a tankönyvek szerint a film egyik kulcsjelenete és legfeszültebb pillanata lehetne, az asztal mellett azonban nem történik több egy önreflexióba forduló műmájer farokméregetésnél, amiben pont a főszereplő számára lehetetlen szituációt nem sikerül igazán jól végigzongorázni.

A Baby Driverrel tehát nemcsak annyi a baj, hogy jóformán semmiről sem szól, hanem hogy Edgar Wright még ezt a keveset sem képes igazán jól elmesélni. Ahhoz képest, hogy elvileg mióta készül már ez a szkriptje, tele van átgondolatlan, félig megemésztett, ötletszerű megoldásokkal és még az olyan sablonokat sem képes megfelelően kibontani, mint Baby elkerülhetetlen sarokba szorulása és szembefordulása kollégáival és munkaadójával. Sokat elmond, hogy a mű "főgonosza" végül nem az a két figura lesz, akiknél ezt Wright másfél órán keresztül alapozza, hanem egyik pillanatról a másikra egy harmadik karaktert dob be ebbe a szerepbe.

Cél híján pedig sajnos a üldözéseket összekötő közjátékok is leeresztenek, ötlettelen keménykedéssé silányítva a szereplők konfliktusainak eszkalálódását, elkapkodott giccsé a drámai pillanatokat. Wright szövegei fájóan ötlettelenek, ha nem a komikum szolgálatában állnak: az író-rendező sziporkázik abban a 2-3 gegben, amikor szabadjára engedi hamisítatlan humorát, de amikor érzelmeket, szerelmet, tragédiát kéne vászonra vinnie, nincs más a tarsolyában, mint kínosan elcsépelt húzások. A két randi során halálosan szerelembe eső párocska, a visszatérő flashback-jelenet nemcsak az év filmjéhez, de önmagában egy színvonalas filmhez méltatlan és méltatlanul kidolgozott húzások.

Ezért is érzem furcsának, amikor emberek az interneten arra szólítanak fel, hogy nézzem meg a Baby Drivert, ezzel is "támogatva az eredeti filmeket". Kísértetiesen emlékeztet a helyzet Max Landis két évvel ezelőtti kifakadására, amikor a hasonlóan több sebből is vérző American Ultra bukását próbálta a blockbusterekre és a hálátlan nézőkre kenni, ahelyett, hogy saját portáján sepergetett volna. Wright természetesen nem hibáztat senkit és a Baby Driver sem lesz bukás, de ha egy sablonfilmet emelünk pajzsra extravagáns rendezése okán, azzal továbbra sem a valódi kiválóságot, hanem a parasztvakításokat támogatjuk. Az eredetiséget nem a Transformersek és a képregényfilmek ölik meg, hanem amikor már annyira alacsonyra helyezzük a lécet, hogy egy szokatlan fogalmazásmódot felvonultató kliséhalmaz is megugorja.

Persze ebben elvitathatatlan előbbiek felelőssége is, hiszen éppen a tucatáru zsibbasztó dömpingje teremti meg a lehetőséget, hogy már az év filmjének tűnjön bármi, ami az eredetiségnek legalább a szikráját felmutatja. Április óta jóformán a Baby Driver az első közönségfilm, amely nem egy haldokló brand utolsó rúgásai, egy szégyentelen pénzpumpa vagy egy évek óta ugyanabból a receptből dolgozó franchise képviselője. Ez a szemlélet meg már hónapokkal, de akár évekkel előre megágyazott neki.

Hiszen Edgar Wright azok közé a rendezők közé tartozik, akiket szeretünk, mint ahogyan Michael Bay azok közé a rendezők közé tartozik, akiket utálunk, bármit is vigyenek vászonra, és még ha nem is teljesen tudjuk megfogalmazni, miért (de ezért vannak nekünk az Every Frame A Painting videók). És számomra úgy tűnik, a Baby Driverről a többség szemében már fogantatásakor eldöntetett, hogy ez lesz az év filmje. Azaz a méltatás már hónapok óta inkább szól Wright személyének, a filmvilágban betöltött szerepének (a Hangyából eredeti víziója okán kirúgott, a mozipénztáraknál sorra bukó, mégis kultfilmeket gyártó rendezőnek), mint annak, hogy most ténylegesen mit tett le az asztalra. És külön lehet ünnepelni, hogy a Baby Driverrel megszületett az első sikerfilmje, az emberek pedig kíváncsiak az eredeti darabokra. (A valóság ezzel szemben jó eséllyel az, hogy a Cornetto-trilógia is az amerikai közönség brit produkciókkal kapcsolatos érdektelenségének esett áldozatul.)

Én kívánom, hogy Edgar Wright még sok szerelemprojektjét vihesse a vászonra, és nyilván alaposan megdolgozott azért a kultstátuszért, amely jelenleg övezi, de ki kell mondani, az még önmagában nem érték, hogy filmet készít. Főleg akkor, ha ez a mű csak egy könnyű nyári limonádé, egy olyan Halálos iramban-film, amelyben nem a fizikát meghazudtoló mutatványok, hanem Wright utánozhatatlan ritmusérzéke kápráztat el, de a tartalom itt sem több annál, mint amikor Vin Diesel megszállottan ismételgeti, hogy "család". (Természetesen ebben az összevetésben még mindig az első vagy az ötödik részre érdemes gondolni, nem a Transformers-mélységeket megcélzó aktuális folytatásokra.) És ebből a szempontból egyáltalán nem tesz jót, ha a filmművészet csúcsának nevezzük ki.