A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka / Pirates of the Caribbean: The Curse of the Black Pearl (2003)
2017. május 23. írta: danialves

A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka / Pirates of the Caribbean: The Curse of the Black Pearl (2003)

A nagy kedvenceiről mindenki órákon át tudna ömlengeni, de annál nehezebb érdemben megfogalmazni, pontosan mik is azok a vonások, amelyek olyan felejthetetlenné és utánozhatatlanná teszik ezeket a darabokat. Nyilvánvaló, hogy Hans Zimmer (pontosabban inkább tanítványai) zenéjétől Johnny Depp fenomenális alakításán át a pazar szövegekig mindenki a maximumot hozta ki magából, de már 3 filmnyi bizonyítékunk van arra, hogy ez önmagában nem minden. Az első Karib-tenger kalózai is egy olyan ritka együttállás volt, amelyet azóta sem sikerült megismételni, még saját folytatásai számára sem. Ennek miértjére pedig már nem adódik olyan könnyű magyarázat, hiszen első látásra csak a kalandfilmek kötelező köreit futja meg Gore Verbinski, kincsvadászattal, tipikus szerelmi szállal és faék egyszerűségű célokat követő figurákkal.curse-of-the-black-pearl-pirates-of-the-caribbean-31445274-1920-800.jpg

Ugyanakkor ez nem az írói kreativitás hiányának mellékterméke, hanem tudatos megközelítés, amely éppen erre a letisztultságra kíván építeni. Nem kell messzebb menni a mellékszálaikba és komplikált MacGuffin-vadászatukba belefulladó folytatásoknál, hogy lássuk, alkalmasint igencsak üdvös, ha a sztori fő konfliktusa és a szereplők szándékai egyaránt összefoglalhatók egy-egy mondatban. A Fekete Gyöngy átka ugyanis egy elképesztően karaktervezérelt film, amely jobban hasonlít egy trópusi Aljas nyolcasra, mint akár saját folytatásaira vagy modern rokonaira a szuperprodukciók körében. Azon kevés történetek közé tartozik, amelyek nem egy kitekert, mechanikus akadályrendszerre építik fel magukat, hanem egy igencsak lebutított problémára, amelyet szereplői ütköző szándékai bonyolítanak meg iszonyatosan.

Hiszen az átok problémája gyakorlatilag fél óra alatt megoldható lenne, ha nem akarná Will Turnertől Norrington tengernagyig mindenki a saját céljaira felhasználni ezt a helyzetet, az egymást átverő, gáncsoló karakterek azonban egy sziporkázó és újabb és újabb meglepetésekkel szolgáló szertelenséggé alakítják a produkciót. Külön tetszetős, hogy igazán negatív figura nincs a történetben, még a főgonoszt megtestesítő Barbossa is elég szimpatikus ahhoz, hogy később jófiúként hozhatták vissza. Természetesen ne gondolja senki azt, Jack Sparrowék véletlenszerűen esnek csak egymásnak, a forgatókönyv tökéletes átgondoltsággal időzíti a megfelelő fordulópontokat. (Abban ugyanakkor már magam sem vagyok biztos, hogy ezekből ilyen sokra van szükség, középtájon ugyanis hajlamos ebbe bele-belefásulni az alkotás.) Ugyanennek az írói zseninek szintén egy kevéssé látványos megnyilvánulása a Fekete Gyöngy átka mesterien elegáns bevezetése: az első fél órában Terry Rossio és Tedd Elliott hibátlanul ragadják meg akár másodpercek alatt, egy-egy mondat segítségével is a főbb karakterek lényegét. Teljesen szabadon fókuszálhatnak erre, ahelyett, hogy nézőjüket súlyos információáradattál nyomnák agyon. Remekül találták ki, hogy a történet bizonyos mozgatórugóit (Jack a Fekete Gyöngyöt akarja visszaszerezni, Barbossa pedig megszüntetni az átkot) bőven elég később elővezetni, ezzel pedig az első perceket is egy kellemes misztikum lengi be. Másrészről pedig a humor is sokkal felszabadultabb (arról nem beszélve, hogy itt még a dark fantasy-motívumok sem nyomják agyon a könnyedséget), miközben nem is feltétlenül a történet folyását akasztja meg az elengedhetetlen bolondozás.curse-of-the-black-pearl-pirates-of-the-caribbean-19845122-1280-544.jpg

Ezeknek köszönhetően pedig Verbinskinek sem kell lenyűgöző látványelemekre vagy nagy összecsapásokra támaszkodnia (bár nyilvánvalóan a puskaporos csaták sem maradhatnak ki az élményből), ugyanakkor pokolian jól teremti meg ezek hangulatát is (érdemes megfigyelni, hogy például Port Royal ostroma egy meglehetősen minimalista díszletben valósul meg, de ez fel sem tűnik az események sodrása alatt). Hasonlóképp a valódi és CGI-elemek házassága is kellően kiegyensúlyozott maradt, ami főleg a 300 milliós digitális parádékká váló folytatások fényében külön dicséretesnek tűnik. Sőt, a film egyik legnagyobb fegyverténye szerintem egyértelműen az, hogy nem kötött kompromisszumokat a helyszín tekintetében: valóban a Karib-tengert látjuk benne, nem a forgatócsoportok által kényelemből frekventált hawaii tájakat, ettől is olyan utánozhatatlan az atmoszféra.

A Fekete Gyöngy átka tehát szerintem nem azzal vonult be a filmtörténelembe, hogy sikeresen sorolta fel a mindenki által kedvelt elemeket, hanem éppen azzal, hogy radikálisan eltérő módon közelítette meg azokat. Bonyolult kalandok kigondolása helyett hagyta lélegezni karaktereit és hogy bámulatos tájai végezzék a világépítést - közben viszont rendkívüli tudatossággal is tartotta a gyeplőt. És ez ha nem is megfejthetetlen csoda, tényleg nagyon nehezen utánozható.

9/10

A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr1012532305

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása