Az American Gods-nak aligha kellene a nézők kegyeiért versengeni, bestseller regény alapján, hatalmas várakozások által övezve érkezhetett meg a tévék képernyőjére. A pilot alapján én mégis egy kishitű produkcióval szembesültem, amely úgy tűnik, az egyre szélesebb kínálattal versengve csak akkor érzi eladhatónak magát, ha állandó hatásvadászattal bombázza nézőjét és igyekszik minden lehetőséget megragadni, hogy kitűnjön a tömegből.
Neil Gaiman könyvének sikere alapján teljes mértékben el tudom képzelni, hogy az American Gods eredetileg egy remek fantasyba oltott szatíra volt, amely az istenek személyiségén keresztül pazarul nevette ki világunk jelenségeit, azonban a sorozatban semmi nyoma ilyesminek. A Tömény történelem-szagú felütéstől a főszereplő végül brutálisan szitkomszerű (de kilométerekről kiszagolható) fordulatot vevő drámájáig az epizód során gyakorlatilag nem akad pillanat, amiről egyértelmű lenne, hogy a halálos komolyságtól a saját maga paródiájába forduló őrületig hol helyezkedik el a skálán. Shadow gyásza úgy kéne, hogy tragédiát képviseljen, hogy közben a legelcsépeltebb altesti komikummal fűszerezi meg a forgatókönyv, azaz szó nincs arról, hogy itt a dramedyk vidám bája töltené meg az atmoszférát.
Ez pedig elsősorban az American Gods stílusbeli bizonytalanságára vezethető vissza, ugyanis az alkotók szemében mintha a túltolt pózerkedés töltené be ezt a funkciót. Szó szerint vödörrel öntik hőseink nyakába a vért, tele vagyunk semmitmondó, de nagydumás figurákkal, mintha csak a Preacher egy elfuserált remake-jét látnánk - és valószínűleg alapvetően erről is van szó. Mint egyre több sorozat mostanában, az American Gods is jellegzetességben és egyediségben próbálja felülmúlni versenytársait, elképesztően szerelmes a saját manírjaiba, csak éppen elfelejti a külsőségeket bármivel is alátámasztani. Hatalmas szarvashiba például egy ilyen jellegű sorozatot egy Shadow-hoz hasonló sótlan, hétköznapi figurára építeni, ha már az extravagancia és az őrület a cél, az lenne a minimum, hogy a széria központi alakja is egy ilyen karakter. Máskülönben ugyanis pont egy ilyen zavaros összképet kapunk, amely a mesterkélt melodráma, a béna poénok és a feszélyezett műmájerség között vergődik össze-vissza.
A Bilquisről szóló jelenet volt az egyetlen megcsillanása annak, hogy hogyan is mutatna csúcsformában a mű: ennek a rövid szakasznak egyszerre volt karaktere, humora, rémisztő misztikuma, és ezek tökéletesen egészítették ki egymást. A maradék 55 perc viszont egy saját hangját kereső alkotás vergődésének tűnt, amely mintha úgy okoskodott volna, ha minden eszközét a néző lenyűgözésére veti be, azzal biztosan nem hibázhat. A reakciókat elnézve nem tévedett, de én inkább maradok azoknál a sorozatoknál, amely nemcsak egy konzisztens stílust képesek fenntartani, hanem valódi történetmesélést is pakolnak mögé.
Az American Gods teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
