The Devil's Candy (2015)
2017. április 19. írta: Werewolfrulez

The Devil's Candy (2015)

Megvan az év horrorfilmje - legalábbis a metálosoknak biztosan

dc1.jpg

Sean Byrne a The Loved Onesszal bő hét évvel ezelőtt egy olyan horrorfilmet tette le az asztalra, amitől a műfaj rajongói tényleg elégedetten csettinthettek. Egy igazi dögös, fordulatos, feszült és vérbő alkotást kaptunk akkor az ausztál direktortól, ami bár nem újította meg a műfajt, de nagyszerűen funkcionált szinte minden téren. Idén a The Devil's Candyvel a direktor emelte a tétet, és mondanivalót is csempészett a filmjébe. Hogy hogyan sikerült az új alkotása? Pokolian jó lett - főként akkor, ha nem veted meg a metál zenei közeget.

A történet egy nem éppen hétköznapi családról szól, ahol Jesse, az apuka (Ethan Embry) egy kitetovált Jézus-imitátor metálarc, aki elborult festmények vászonra álmodásával igyekszik hozzájárulni az alapvetően a dolgos felesége (Shiri Appleby) által fenntartott családi kasszához. Egyetlen gyermekük a lázadó tinédzser Zooey (Kiara Glasco) - ő természetesen apja nyomdokában jár a fémzenék iránti rajongásával. A kis család éppen egy új házat vásárol, amely azért bizonyul olcsó vételnek, mivel évekkel ezelőtt kettős tragédia történt benne. Sajnos azonban az új ház nem várt gondokkal jár: a család körül kezd el ólálkodni a teljesen eszement Ray (Pruitt Taylor Vince), akinek vastagon benne volt a keze az ingatlan előző lakóinak a halálában...

Ez a mozi alapvetően a művészet (konkrétan a metál zene és a festészet) és az ördög, valamint a vallás kapcsolatát boncolgatja, mégpedig meglehetősen összetett formában. Aki arra számít, hogy Byrne megfejtése a témára annyi, hogy a metál az ördög eszköze, az nagyot téved, direktorunk ugyanis kicsit komolyabban veszi ezt a történetet. Sem a fémzene, sem a festészet nem bizonyul gonosznak a filmben, inkább csak mindkettő eszköz, csatorna, egyes esetekben pedig fegyver, illetve csapda. Azt, hogy mire használják hőseink, az aktuális szituáció, és az dönti el, hogy mennyire tudnak a karakterek ellenállni a gonosz szirénhangjának. Jesse festményei bepillantást engednek számára az ördög terveibe - viszont azalatt az idő alatt, amíg transzba esve fest, a sátáni machinációk beteljesedhetnek. Ray maximum hangerőre feltekert gitározással próbálja elnyomni magában a démoni hangokat - amikor ezt a "gitár-talizmánt" átadja Zooey-nek, lemond az ellenállásról, és átengedi magát a gonosznak, de tényleges "fegyvert" is ad a család kezébe. Jesse pénzt tudna keresni, ha eladná az ördögi festményt, ám a galériatulajdonossal való konyakozás során majdnem tragédia történik: minden érmének két oldala van ebben a produkcióban, a sátán ugyanis minden helyzetben ott bújkál.

dc2.jpg

Ha már fémzene, ebben a filmben a soundtrack bizony méregerős lett (már ha szereted a metált). Az első meglepetés akkor ért, amikor a gonosz agyrepesztő sustorgásában felfedeztem a mi derék Csihar Attilánk magyar nyelvű (!) kántálását, és drone metal bandája, a Sunn O))) pincemély gitárzörgetéseit. Aztán a thrash metal nagyágyúkkal (Metallica, Slayer, Pantera, Cavalera Conspiracy) rendesen megszórt zenei aláfestés még szélesebbre húzta az arcomon a mosolyt. Szerencsére Michael Yezerski zeneszerző eredeti filmzenéje sem keltett csalódást, a zúzást ellenpontozó egyházi dallamok pedig egészen egyszerűen elképesztő hangulatot teremtettek. Ha még valami extrémebb metált is belekevertek volna a képletbe (mondjuk slamming death metált), akkor azt mondtanám, hogy egyszerűen TÖKÉLETES lett a zenei oldal... mondjuk így is szinte tökéletes.

Produkciós szempontból egyébként sem nagyon lehet belekötni a filmbe, a színészek alakítása minden esetben nagyszerű, a fényképezés és a vágás tanítani való, és természetesen a dramaturgiai szempontok is megfelelően érvényesülnek. Sikerült a feszültség megteremtése is, az ördög jelenléte belengi a vásznat (a mozi- és a festővásznat is), annak ellenére, hogy tényleges valójában nem lép színre az öreg patás. Szintén bravúros, hogy a készítők úgy tudtak fájdalmas fintorokat csalni az arcomra, hogy a mozi explicit képi erőszakot csak minimálisan tartalmaz.

Akkor mindezen dicséretáradat után felmerülhet a kérdés, hogy miért csak "szerény" nyolc és fél ponttal kínálom meg ezt az alkotást, ha már ilyen szerteágazó erényekkel rendelkezik? Nos, bár a mozi fináléja olyan menő lett, hogy arra egyedül az "metálorgazmikus" lehet a megfelelő szó, a film végén mégis volt némi hiányérzetem. Én egy kicsivel több csavart, kicsivel nagyobb megfejtést, és valamivel szerteágazóbb történetet még el tudtam volna képzelni ebben az alapvetően igen profin tető alá hozott produkcióban. Megelégedésem tehát nem tökéletes, lehetett volna ebből-abból egy kicsivel még több - de így is megvan az év horrorfilmjeit majdan taglaló listám első igazán fajsúlyos versenyzője.

8,5/10

A film teljes adatlapja a MAFAB oldalán

A bejegyzés trackback címe:

http://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr3512425779

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Father Merrin 2017.04.19. 17:10:26

SPOILER!
A film jó, de sajnos nem ennyire. Az első egy óra remek, Byrne kiválóan építkezik, de aztán az utolsó 15 perc elég sokat ránt a negatív irányba. Nem csak nem bontja ki a fő konfliktust (végül honnan ered az egész?), de Byrnenek nincs mersze egy keményebb befejezést meglépni, helyette viszont berak egy totál hiteltelen robbanást, amit ember nem élne túl.
Pruitt Taylor Vince hátborzongató, Ethan Embry pedig kellő átéléssel hozza az egyre sötétebb tájakra keveredő művészt. Csihar Attilán én is meglepődtem, aztán inkább jót nevettem rajta.

Összességében szórakoztató volt, az átlagnál jobb, de az az elrontott végjáték nem kellett volna.
10/7