[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLTHETŐ LE]
Léteznek olyan tudományos-fantasztikus gondolatkísérletek, amelyek állandóan foglalkoztatják az alkotókat és nézőket egyaránt. Mihez kezdenénk az időutazás képességével, a szupererővel vagy (ahogy azt az I Think We're Alone Now is felteszi) mihez fognánk, ha egyedül maradnánk a Földön? Ezekre a kérdésekre ezernyi különböző válasz létezik, azonban sokszor tapasztalható, hogy a szerzők ugyanazokra a konklúziókra jutnak. Ezúttal egy olyan forgatókönyvről lesz szó, amely meglehetősen ambivalens e tekintetben: magára a kérdésre rendkívül sajátos válaszai vannak, ugyanakkor története mégis sokban támaszkodik a közhelyekre.
Az I Think We're Alone Now alapvetően a posztapokaliptikus művek egyik hagyományos toposzát dolgozza fel: adott a világvége után teljesen magára maradt főhősünk, akit egy új (és természetesen ellenkező nemű) személy ráz fel idilljéből, hogy aztán ez a kapcsolat a fináléra jó sok bonyodalmat okozzon. Nagy meglepetéseket nem is kell várni a szkripttől, Mike Makowsky szinte szolgaian viszi végig ezt a bejáratott narratívát, mértani pontossággal időzítve karakteríveit és fordulópontjait. Amint megértjük a jellegzetes figurák működését, nem lesz nehéz kitalálni, milyen nehézségekkel fognak szembesülni, milyen döntéseket kell meghozniuk - és mindezt pontosan a narratíva melyik pontján.
Eddig aligha tűnik érdekfeszítőnek az összkép, azonban részleteiben nézve rengeteg izgalmas vonást hordoz a forgatókönyv. Del egy Asperger-szindróma jeleit mutató könyvtáros, aki szürreális rendmániával takarítja ki és címkézi fel egykor 10 ezer főt számláló szülővárosát a világvége után. Azonban ez az apokalipszis sem volt akármilyen: az emberek gyakorlatilag mindegyike egyik pillanatról a másikra egyszerűen holtan esett össze. Nincs utóhatásait éreztető katasztrófa, nincs állandósult fenyegetés - aminek érdektelenségébe szinte az összes "a világ utolsó embere"-motívumot felhasználó mű belebukott már. Nem állítom, hogy az I Think We're Alone Now megússza ezt, de különleges szereplői és helyzetei (amelyek a finálé felé még kifejezetten groteszk irányt is vesznek) képesek kellő ideig fenntartani a figyelmet.
Del szigorú szabályok szerint felépített rendszere, az ezt teljesen felborító Grace révén kialakuló konfliktus abszolút magukban hordozzák azt az eredetiséget, amit a történet alapvetései nem. Érződik, hogy Makowsky nem karaktereit próbálja koncepciójához idomítani, hanem a kettő kölcsönösen táplálkozik egymásból, ami például a Passengersből kísértetiesen ismerős romantikus vonulatot is sokkal életképesebbé teszi.
Nem hiszem tehát, hogy sokat várhatnánk ettől a szkripttől, viszont a megfelelő kezek között egy egészen kellemes film is kerekedhet belőle. Az I Think We're Alone Now legnagyobb tanulsága ezzel pedig az, hogy még egy elcsépelt keretekre támaszkodó művet is meg lehet tölteni élettel.
