Nemrég jöttem rá, hogy mennyire kiiratkoztam a szitkomok világából: az amerikai országos tévék legsikeresebb vígjátékait már rég kaszáltam, az újakba meg bele sem kezdek. Helyüket a sorozatfogyasztásomban a Rick and Morty és az Archer által képviselt extravagáns animációs komédiák foglalták el, és ha meg kellene magyaráznom, miért, azt mondanám, hogy ráuntam a huszonéves amerikai yuppie-k alánevetős valóságára, és az 1-2 év után már csak önismétlő manírokból felépülő élményre. Minden bizonnyal ezért is talált be nálam ennyire a Wasted, amely ennek éppen ellenkezőjét képviseli - méghozzá egy egészen rövid ideig elképesztő zsenialitással.

A Wasted a stoner-komédiák kötelező elemei, az Edgar Wright-féle kisvárosi bárdolatlanság és a geek poénok utánozhatatlan keveréke. Szereplőinek (akik eleve a beszédes nevű Stoned Henge boltban lógnak állandóan) nincs több célja az életben, mint kiütni magukat valamilyen tudatmódosítóval, ez pedig tökéletesen párosul a Cornetto-trilógiának otthont adó vidéki kilátástalansággal. És amikor éppen kezdenénk megszokni ezt a bizarr egyveleget, egyik szereplőnk tudatalattijából egyfajta guruként előlép Sean Bean, akinek jelenléte valószínűleg egy kisebb orgazmussal ér fel a hardcore geekek számára.

Egy jó szitkomhoz azonban (hosszú távon legalábbis) mindenképpen több kell egy érdekes koncepciónál. Ezért fontos az is, hogy a Wasted hősei egytől egyig ellentmondásosak: Allison szende kinézete mögött egy vad drogdíler és szexőrült rejlik, Kent nagyzolásával éppen bizonytalanságát próbálja leplezni, Sarah képtelen összeszedni a bátorságát egy új élet kezdéséhez, Morpheus pedig ahhoz, hogy bevallja Allison iránt táplált érzéseit.

És tűnjön bár ez így leírva rettentő komplikáltnak, a Wasted működése valójában pokoli egyszerű: az első rész fináléja például nem vállal többet a borzasztó elcsépelt "valaki véletlenül nagyon betép és hülyeségeket csinál"-formulánál, de az adott kontextusban és tálalásban ez mégis sírva röhögősen vicces tud lenni. A szereplők folytonos csipkelődése, helyenként kegyetlen, de mégis őszinte barátságról tanúskodó gesztusai ráadásul remek kémiával vértezik fel közös jeleneteiket.

Azonban ami papíron egy zseniális utazás felütése lehetne, az valójában a csúcspontja: a második epizódot még elviszi a hátán az ötletes koncepció, azonban utána egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az alkotók nem kívánnak semmit hozzátenni a sorozat első három percében felvázolt dinamikához. Sőt, többnyire még el is vesznek belőle, az esetek nagy részében arra redukálva a szereplők motivációit, hogy meg akarnak dugni valakit és / vagy iszonyatosan be akarnak tépni - már ha egyáltalán nem csak céltalanul sodródnak. Így még a különböző bizarr karakterek és mellékszálak beemelése is izgalmas vérfrissítés helyett csak kényszeredett pótcselekvésnek tűnik, már csak azért is, mert velük legtöbbször a kiválóan működő négyesfogatot szakítják szét komikum szempontjából önállóan életképtelen elemeire.

A Wastednek tehát három rész elég ahhoz, hogy eljusson abba az önismétlő, kiégett, vegetatív állapotba, amihez a legtöbb szitkomnak legalább 2-3 év kell, pedig 20 percig minden további nélkül elhittem róla, hogy új kultklasszikus született. Mindenesetre az első résszel feltétlenül érdemes egy próbát tenni, utána pedig mindenki maga eldöntheti, hajlandó-e befizetni az ebből a mámorból induló fájdalmas józanodásra.

A Wasted teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán